Schifter Attila : Múlandó

 

Holtszínű vattapamacsok úsznak lomhán

azúr pocsolyában, rőt cserepek fölött.

A hamis érzetű örökkévalóság

most a romos kémények közé költözött.

 

Olyan hihető, hogy már minden így marad:

megáll az idő, mint vasárnap délután.

Míg a halál akkurátusan kínt arat,

gondolatban magamra öltöm fényruhám

 

és elképzelem, hogy együtt leszünk megint,

ártatlanul, régi iskolaudvaron.

Szigorú, de mosolygó szemmel ránk tekint

a tanárnő ( nincs baj – magamtól tudhatom )

 

mert olyan biztos volt akkoriban minden.

Még egy ilyen nemzedék már nem lesz többé.

Gondoskodás ölelt át, amiben hittem,

de mára a csalódás vált bennem csönddé.

 

Az elmúlás döbbenete ez – ráébredsz,

duzzognál – a lazacszín felhők “hazudtak”…

El kell fogadnod és arra is emlékezz:

utad csak szakasza egy végtelen útnak.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.