Holtszínű vattapamacsok úsznak lomhán
azúr pocsolyában, rőt cserepek fölött.
A hamis érzetű örökkévalóság
most a romos kémények közé költözött.
Olyan hihető, hogy már minden így marad:
megáll az idő, mint vasárnap délután.
Míg a halál akkurátusan kínt arat,
gondolatban magamra öltöm fényruhám
és elképzelem, hogy együtt leszünk megint,
ártatlanul, régi iskolaudvaron.
Szigorú, de mosolygó szemmel ránk tekint
a tanárnő ( nincs baj – magamtól tudhatom )
mert olyan biztos volt akkoriban minden.
Még egy ilyen nemzedék már nem lesz többé.
Gondoskodás ölelt át, amiben hittem,
de mára a csalódás vált bennem csönddé.
Az elmúlás döbbenete ez – ráébredsz,
duzzognál – a lazacszín felhők „hazudtak”…
El kell fogadnod és arra is emlékezz:
utad csak szakasza egy végtelen útnak.
Legutóbbi módosítás: 2017.07.04. @ 09:01 :: Schifter Attila
