Nézi a fákat, ahogy átsüti a lombkoronát a nyári napsugár, szinte minden levélre más színt fest. Szereti azt a különös aranyszínű levelet, vékony az erezete, finom metszés a szélein… és a színe?
A színe emlékezteti valami különös érzésre, már ez is olyan furcsa. Hol is látta?
Lehunyt szemmel felidézi a szép barna szemeket, amelynek íriszén ott ragyog néha az a kicsi fény… mosolyog a szeme is olyankor. Szereti látni azt a csillogást, nem sokszor adódik erre alkalom, hiszen egészen közelről csak a lezárt szempillák vannak előtte. A gondolatait csak érezni lehet.
Forróság önti el az arcát az emlékezéstől, vagy a nyári napsugár az oka? Talán mindkettő.
Emlékeiben kutat, keresgél… nem is kevés az olyan nap, amikor csak a szépek, az aranyszínűek köszönnek rá.
Volt-e más? Nem fontos, már nem.
Vannak álmaink, sokfélék. Néha valóra válnak, máskor megmaradnak a képzeletnek.
Elgondolkodik… a mostani vajon hova tartozik?
Meg lehet valósítani az álmokat? Talán korábban lehetett volna, de most?
Tükörbe néz, elsimítja a redőket az arcán. Vajon mire elég még az élete? Meddig lesznek azok a levelek aranyszínűek a napsütéstől, mikor jön el az ősz, a lassú keringés…
A szívére gondol, mélyet sóhajt, akárcsak esténként, amikor rendezi a gondolatait, emlékezik a szép percekre… amíg lehet, hiszen az az ‘Ősz’ előbb-utóbb beköszönt mindenkihez.
De tudja jól az aranyló íriszű, mosolygó szemek vele maradnak emlékként.
S a levelek?
Nos, az elmúlás lepergeti őket az örök enyészetnek… de addig éli a szép perceket s ragyog minden körülötte, hiszen nyár van…
Legutóbbi módosítás: 2017.06.12. @ 12:43 :: Sonkoly Éva
