M. Fehérvári Judit : Bújócska, avagy itt a fogó, hol az ajtó?

X betegtárs hiányos története a közegészségügyi skarlátbetűs időkből

 

 

Habcsókos Á nem volt olyan bűbájosan ehető, miképpen a legelső mosolya mutatta, midőn belépett a kórházba. A haja ugyan a téli, első hó szikrázásával vakította el a gyanútlan leendő sorstársát, akinek Á-nak az élet súlyától meggörnyedt hátáról sem a boszorkák éjféli seprűtánca jutott eszébe, hanem az, hogy „Végre, eljövendett a szerencse, s kapott egy korban hozzáillő szobatársat!”

Mások, akik először látták Á-t, rá sem hederítettek, ugyanis a sokszögletű kört formáló kerek erdő lakói csak néha röffentek mindnyájan össze, hogy kitárgyalják ügyeiket, de ilyenkor meg leginkább a vezér szószátyárok múlatták az időt, így aztán Á szépen, s észrevétlenül a társaságuk tagjává is vált.

Hogy miért is volt ott, arra végül csekély idejű ott tartózkodása alatt senki sem jött rá… Na, jó! A kezelőorvosa bizonyára sejtett valamit, de miután errefelé csak a hivatásukat alaposan végző, s életük jelentős részében önmagukat képző, tapasztalt doktorok jártak, akik nagyon jól tudtak hallgatni (Persze, ez volt a feladatuk, mert ugyan, ki lenne az, aki kitárgyalná betege búját-baját másoknak?), a körerdő lakóihoz még az sem jutott el, hogy Odvasfa környékén, ahonnan Á származott, milyen más élőlények élnek.

 

A narrátor először szól ki a történetből: Valójában ezek az orvosok tényleg teljes szívükkel és lelkükkel a betegeikért éltek, így tulajdonképpen nem is érdemlik meg, hogy ilyen fényben tűnjenek fel ebben a mesében (?), no, de a színház az, mint tudjuk, sohasem áll meg…

 

Így aztán Á, miután megkapta X-et, a Napleányát szobatársnak, nyomban azt hihette, hogy annak a szemébe nézhet, lelkében kotorászhat, bájolhatja fecsegő szókkal, mondatlánc csobogással, derűtlen erővel, holdszemnyi ákkal. De hiába! Aki egy kicsit is járatos a planetológiában, az pontosan tudja, hogy sokfelé lehet nézni, de azzal a fénylő, aranysugaras csillaggal kötözködni nem illik, vagy, ha mégis, akkor sem lesz Á-ból még a Föld nevű bolygó egyetlen holdja sem…

Persze, Napleánya sem jött rá iziben, hogy ki is valójában ez az Á. Szinte flow élménye támadt, ahogyan hagyta szabadon áramlani önmagát. Legott bele is bújt a kisördög, amint arra gondolt, hogy: „Aha, megvan a megfelelő vitapartner!” Pedig tudhatta volna, hogy ez a társalgásszervező szófajú szavacska bizony nem azonos az AHA élménnyel! Így aztán Á nyomban meg is próbálta Napleányát mindenféle lárifári újmódi huncutsággal elkábítani, de leginkább az állandó fecsegésével, a barokkos tirádáival felcsavarintani a Tejút rendszer másik pontjára. Azt persze, nem tudhatta, hogy az Orion-kar belső peremére csakis Napleánya léphet, miközben teljes pompájában keringőzik, de egy odvasfalvi Á sohasem. Különben is, egyáltalán még azt sem árulta el idáig, hogy tud-e táncolni!

Így aztán Napleányának hamarabb elege lett belőle, mint, ahogyan az sejteni vélte volna, hogy egyszerűen sok már, sőt, túlontúl is sokkoló.

 

A narrátor ismét beleszól a történetbe: Hosszas bevezető szöveg után illene egy még terjedelmesebb tárgyalást is a tényekhez illeszteni, azaz kellene még egy epikai bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, hogy a befejezésbe még beleférjen a megoldás is. Korunkban azonban csakis a haikuk élik reneszánszukat, így miután jelen pillanatban nem a lírai műnemet gyarapítják ezek a sorok, amelyeknek a száma túlnőtt a tizenhét szótagon, ezt talán a tények tudója ki is felejti, mert miért is ne tegye?! Amúgy is, majd később valamikor lesz egy olyan esztendő is, midőn a nyelvtani érettségi csaknem megszűnik… Ja, hogy ez irodalmi szöveg lenne? Ugye, senki sem dőlt be ennek a kacsának?!

 

Szóval, ott tartottunk, hogy Napleánya csak nézte, csak nézte Habcsókos Á-t, ahogyan alszik, s, ahogyan csaknem pudingbabává csukja össze önmagát. És horkol. Nem ám, csak durmol (Habár, már ez is jól befűtött volna, s éppen a Napleányának, akinek így is állandó hőhullámai voltak a magfúzióitól? Ugyan már! Ez csaknem a vicc kategóriába tartozik…), hanem sokkal inkább, mintha ökörbőrt húznának a fagyon. Napleányának pedig még eszében sem volt fehér törpévé alakulnia, mert isten úgy se’, de ahhoz biz’a még éppen öt milliárd esztendő hiányzott éppen. Különben is, számára elég fehér volt Á, mármint a ruházatában, ahogyan hatalmas, tejszínű fogait kibiggyesztette az őszhaját elfedni nem tudó szűzi sapkája és ugyancsak patyolatkabátja alól. Napleánya meg már azon tűnődött éppen, hogy ugyan, minek ez a gúnya egy halandónak, aki felett rég eljárt már fiatalsága? Mert, ha néha belenézett a tükrébe – amibe igen ritkán tekintett azért, de akkor tüzetesen elemezte ifjúkori önmagát –, tüstént rossz kedve támadt, noha a valódi úri hölgyek sohasem sírnak, csak valami érthetetlen okból fogva potyogtatják a könnyeiket.

Történt egy napon (Nap, hónap, esztendő mellékes…), amikor minden beteg cidrizett, s jó melegen beburkolta magát a gönceibe, hogy hétvégi eltávozásra mehessen (már, ha egyáltalán rászánta magát eme nemes lépésre), s még volt kihez, hogy odvasfalvi hiánya már-már jól esett a családjának, ezért aztán, hogy tudják, hol a helyük, érte is jöttek (na, nem a nagy, fekete autóban, hanem csak úgy). És elvitték volna, ha… Hahaha… Szóval, ha nem akart (Még véletlenül sem a szeretett szót használja az annales írója… Ugye, minő Menő Manó történetünk főhőse?!) volna Napleányától elbúcsúzni. Az azonban már Hetedhétországon is túl járt, s sebtiben átkelt az Üveghegyen és az Óperenciás-tengeren is, hiszen ő volt a Fény, s történetünkben a pozitív főhős is (Mellesleg, nem illik mindent az olvasó szájába rágni, néha több sütnivalója van annak, mint azt bármely krónika szerzője feltételezhetné!). És ekkor… Szóval, éppen ekkor beütött a gabaly, s úgy hanyatt vágódott benne Napleánya, hogy hű, meg ha, ám nem véletlenül látták el az isteni keresztanyák már születése pillanatában a körrel, s annak középpontjában egy ponttal, mert ő bizony pontosan ismerte névadásának minden rejtelmét, s ezért feltárult előtte egy ajtó.

— No, én itt jól elbújok! — gondolta Napleánya.

De az a fránya kapu azonban még véletlenül sem nyitotta ki egyetlen szárnyacskáját, hanem csak gubbasztott búsan, mert, ha Napleánya átment volna rajta, tuti nem aranykapu lett volna belőle, hanem füst és parázs. Erre mondják a franciák, hogy „C’est la vie…”.

 

A narrátor ismét kiszól a históriából: Amúgy Napleányának fogalma sem volt arról a paradoxonról, hogy ő is fehér ám, sőt oly annyira, hogy hóka, hogy eme tulajdonsága etalon is lehetne, mert ő az, aki más fények teljes spektrumát változatlanul képes visszaverni (Na, ezt jól megmondta a majdani legenda jelen kommentátora! Jah, kérem, ezt amúgy is így dívik széles e hazában!).

 

Napleányát pedig csak kereste, kutatta (Már csaknem a bakancsát is elkoptatta, ugyan nem hét álló esztendőn át, csak úgy saccperkábé száz — ez manapság a legdivatosabb meseszám — pillanaton keresztül…) odvasfalvi, de naná, hogy nem bukkant a nyomára! Miért is kellett volna egyáltalán utolérnie? Ki tudja, ki nem tudja, de így szólt egy éppen arra vetődő betegtárshoz (mert ne feledjük a valós helyszínt, ami egy kórház vagy Nagytetőhegykúrhát, ha éppen a szleng szótárt használnám – jelentése még mielőtt bárki megrémülne: Meghatározatlan helyre, elhagyatott, eldugott, nehezen elérhető, megközelíthetetlen, esetleg kimondhatatlan nevű településre utal.

 

A narrátor, mert tele van a kalucsnija, most beszól: Amúgy, esküszöm, nem értem a helyesírás-és nyelvhelyesség-ellenőrzést az Office 2016-ban, de lehetséges, hogy azért, mert immáron 2017-et perget a kalendárium… De akkor is, hogy lehet ennyi írásjelet egymás után biggyeszteni? És, amint jól látható, még ez is megeshet olykor.

 

— Nem láttad véletlenül Napleányát? Már csaknem elcsempült a szám is úgy itatom itt az egereket, de híre-hamva sincsen.

Napleánya komájának azonban volt elég gógyija ahhoz, hogy csak úgy tüstént kivágja a magas C-t, majd rögvest a tiszta Á-t is (Halkan megsúgom az eltitkolt frekvenciamódosítások miatt, mi emberek, mind félre vagyunk kollektíve hangoltatva, így aztán nehéz megkülönböztetni a Verdi-hangolást – 432 Hz, ami köztudottan az A-nak (256-a kettes szám nyolcadik hatványa, ezért minden oktávban egész szám a C hang frekvenciája) — Juj! Ebbe jól belebonyolódtam… Bocsika!), így odvasfalvi aztán el is suhant a hazamegyek irányába. Node, just is ragaszkodott volna még egy Sziához talán, így azt meg is kapta eme betegtárstól, aki szépen, nyájasan, ahogy az illendő, elköszönt tőle.

Ekkor bújt elő Napleánya vörösen, de nem óriásként, mert akkor öt milliárd évig csak mesélhetnék, amíg el nem kezdene vala összehúzódni, meg, hogy mondanám meg nekije, hogy „Ne trápilj mán!”, láthatod, hogy elszublimált innen, így aztán kezdődhet a hétvége…

Napleánya azonban, aki pedig nem ma jött le a falvédőről, már csak kacagott és kacagott, szinte fuldoklott a nevetéstől, miközben azon morfondírozott — csak úgy önmagában, s még néha-néha felpislantott, akár a vett malac, hogy megbizonyosodjon arról, tuti elment Á —, miért is kellett neki elbújnia…

Eddig volt, mese volt, akinek esze van, el sem hiszi talán, mert szereplőink tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn (Olton stb.) leereszkedtek, holnap legyenek a ti vendégeitek! Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon a végére! (Most melyik legyen? Hmmm… Április közepén? Hát, izé… Nem tom… Döntse el ki-ki önmaga!)

 

A narrátor utolsó megjegyzése: „A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó, s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. XX. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti (Fazekas Enciklopédia, mert ez a legjobb az interneten, félre Wiki, nem te nyertél!).

 

 

Debrecen, 2017. április 23.

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.