Braun Krisztina : “Vakrandi”

Harminc év körüli férfi lép a forgalmas kávézóba. Körülnéz, majd felfedezi akit keresett és elindul felé határozott léptekkel. Tímea fehér, spagetti pántos trikóját igazgatja. Barna bőre fényesen csillog, néhány napja a Velencei tónál szerezte ezt a kellemesen barna tónust.

 

Szőkésbarna haja lazán omlik a vállára, hajpánt gyanánt a napszemüvege tartja kordában, hogy ne hulljon minduntalan a szemébe.

Kár lenne eltakarni, hiszen még így, alig kifestve is határozottan szép. Kicsit ideges. A fehér tulipánt megigazítja az asztal sarkán, és csak most veszi észre a felé közeledő férfit. — Ez idejön! Ő lesz az… Szíve egy űrhajóséval versenyezve kalapál, amikor a pasas megáll az asztalnál és megszólítja.

— Tímea? 

A nő végignéz a férfin, aki most hátrasimítja dús fekete haját. Farmer és fehér ing van rajta, amit két karján feltűrt. — Nem rossz, gondolja Timi aztán eszébe jut, hogy ez neki túl jó, hiszen hiába a hajzuhatag, hiába az igéző szemek, mégiscsak bő húsz kilóval több, mint kellene lennie. Zavartan elmosolyodik.

— Igen. Az vagyok.

— Szia! Fenyő Tamás vagyok! — és mivel a lány csak félszegen mosolyog, kihúzza a széket. — Megengeded, hogy leüljek, ugye? Vagy esetleg nem engem vártál? — kisfiús a mosolya, hófehér fogai akár egy fogkrém reklámban.

— Oh, de, valószínű, hogy téged.

Mosolyog már a lány is. — Nem csak a szeme mosolyog, gondolja a férfi, hanem az egész arca napsütötte lesz ilyenkor.

— Tudod, el kell hogy mondjam én… — kezd Timi egy mondatba félszegen.

— … először csinálsz ilyet…— fejezi be helyette Tamás. Arcán önelégült mosoly árad szét.

A lány arca komoly marad.

— Nem. Pont ellenkezőleg. Már sok ilyen randim volt, és azt hiszem ez az utolsó, mert…

— Ezt én is így gondolom — kacsint a férfi Timire.

— Egy picit magasabb az egód, mint kellene, nem? — kérdezi félrefordított fejjel Timi. Arany haja az arcába hull. — Megengeded, hogy befejezzek egy mondatot? De ha úgy érzed, sokan vagyunk a beszélgetéshez, akár el is mehetek.

Tamás elmosolyodik látva, hogy a lány arcát elönti a pír. Milyen cuki, ha dühös.

— Bocs. Nem úgy gondoltam. Persze folytasd, kérlek… — közben int a pincérnek, aki odavitorlázik hozzájuk.

— Mit innál? Vagy egy sütit…? — néz tétován a lányra

Timea arca újra piros lesz, ami még a kellemes barnaságon is átüt. Utálja, ha sütivel kínálják. Bár legalább nem nézett végig rajta a férfi mialatt ezt kérdezte. Duci lánynak sütit kell kérni, mert biztos azt eszik minden nap.

— Egy ásványvizet kérek.

— Na neeee, komolyan csak egy vizet? Mi lenne, ha megünnepelnénk ezt a jól sikerült vakrandit, és kérnénk egy üveg pezsgőt?

Timi szeme kikerekedik, de szája mosolyra húzódik.

— Pezsgőt délután egykor egy kávézóban? — néz most kétkedő arccal Tamásra, majd a pincérre.

— Tartunk pezsgőt — bólogat az hevesen.

— Akkor kérünk egy üveggel és két poharat hozzá. Köszi.

A felszolgáló elmegy, és most Tamás az asztalra könyökölve néz Timi szemébe.

— Szóval… folytasd kérlek.

Timi zavarba jön a férfi tekintetétől.

— Csak annyi, hogy… szóval ez az utolsó alkalom, hogy így találkozom valakivel. Túl… izé, vagyis túl kényelmetlen egy vadidegennel beszélgetni, akit nem ismerek, és ki tudja, hogy az hová szeretne kilyukadni.

— Hát… bizony, vannak piszkos fantáziájú férfiak. Azokkal nem is érdemes szóba állni. Mi vett rá, hogy ilyen módon ismerkedj?

— Engem? Nem is tudom. A környezetemben nem ismerek olyan férfit, akivel szívesen randiznék és úgy gondoltam, döntsön a vakszerencse — vonja meg a vállát Timi —, és téged?

— Nekem ez az első… de tényleg — emeli esküre a kezét. — De szerintem az utolsó is — akaratlanul végigpásztáz a lány meztelen vállán a szemével.

— Ügyes — mondja Timi. — Mindenkinek ezt mondod? Egyáltalán miért van erre szükséged pont… pont neked?

— Ezt most hogy’ érted?

— Hát… jóképű vagy. Beszélni is tudsz, és elég intelligensnek tűnsz. Mégis ilyen vakrandival töltöd az időd.

— De hát akkor én is feltehetném ezt a kérdést neked!

— Ó hát…— mosolyog újra Timi —, az én helyzetem teljesen más.

— Nocsak.

— Ugyan már! Nem vagy vak! Láthatod, hogy kissé… izé… túlsúlyos vagyok.

— Valóban? Ezt eddig nem vettem észre. Felállnál, és megtennéd, hogy körbeforogsz lassan, hogy pontosan megnézzelek?

Timi durcásan néz a férfira. Most komolyan megsértődött.

— Hogy lehetsz ilyen… tapintatlan? — haját hátrarázza, napszemüvege leesik a padlóra. Tamás a gyorsabb, felkapja, mielőtt Timi elérné.

— De hiszen te hívtad fel a figyelmem arra, hogy több vagy, mint egy csontos Barbi baba…

A pincér megérkezik a pezsgővel. Timi megbékél. Belátja, hogy valóban ő kezdte felhívni a figyelmet a kövérségére. A pezsgősüveg tartalmának csökkenése arányában lesznek egyre nyíltabbak egyre őszintébbek egymással. Timi arca ragyog, mosolyog, kacag, ha a fiú valami humoros történettel szórakoztatja. Egy óra múlva együtt hagyják el a kávézót. A pincérek fogadásokat kötnek, hogy vajon hová mehetnek azok ketten.

A lépcsőház hűvös sötétje jól esik mindkettőjüknek mikor a zajos, nyári utcáról belépnek.

— Erre… — mondja Tamás, és most először megfogja a lány kezét.

— Nem is tudom…— józanodik ki hirtelen Timi

— Ugyan már, hiszen nem vagyunk gyerekek. Éljünk a mának! — Tamás odahajol, és a félrehajtott hajtincsek mögött a lány nyakába csókol. Timi megborzong. Igaz is, mi a frászt parázik itt. Kell neki ez a férfi. Most. Aztán, utána mi lesz? Ki tudja…

Nyílik az ajtó. Körülnézni sincs idejük, mert összeér a szájuk. Macska dörgölőzik a lábukhoz, ahogy csetlő-botló léptekkel a hálószoba felé táncolnak. A függöny meglebben a lehúzott redőnyökön átszökő légáramlattól, ahogy az ajtót kinyitja Tamás. Összeölelkezve csókolóznak mezítláb állva a parkettán, és egyre jobban érzik, hogy ennek most meg kell történnie, bármi is legyen ezután.

Tamás zsebében monoton rezgés hívja fel a figyelmüket a külvilágra, ami sajnos létezik.

A férfi nem engedi el a lányt, úgy suttogja a fülébe.

— Bocsáss meg, ezt fel kell vennem.

Füléhez emeli a telefont, miközben Timi egy lépést hátralép, és igazgatni kezdi a ruháját. Tamás bólint.

— Rendben, mindjárt megyünk… persze — jelentőségteljesen néz Timire, szája kisfiúsan görbül le, ahogy a telefont visszasüllyeszti a zsebébe. — Orsika lázas. Azt mondták, menjünk érte.

— Ó szegénykém! Már megint. A múlt hónapban is ez volt. Biztos ez a hülye vírus. Ica is mondta, hogy kering most valami az ovikban.

Timi sietősen helyrehozza a ruházatát, nagyot sóhajt, mikor Tamás magához húzza.

— De jövő héten, talán nem lesz már beteg. Akkor lesz újra egy szabadnapom szerdán — kacsint a lányra.

— Oké! Megoldom — mosolyog vissza Timi. — Te menj a gyerekért, én meg hívom a dokinénit, hogy adjon időpontot.

És az élet megy tovább…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.04.23. @ 17:49 :: Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.