Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek volt három szép leánya, meg egy rozzant számítógépe.
Eladósorba cseperedtek a leányok, s napestig a számítógép egerét nyomkodták, hátha találnának magukhoz illő legényt. De hiába volt minden fáradozásuk, hiába voltak olyan szépek, hogy a Napra lehetett nézni, de rájuk nem, mégsem akadtak kérőre, a legények nem akartak házasodni. Pedig a leányok minden tőlük telhetőt megtettek, amit megtehettek: gyönyörű topmodellek képeit osztották meg a nevük fölött az interneten, ékes szóval — akarom mondani, kevés helyesírási tudománnyal — se akadtak rá az Igazira. Valamirevaló legény rájuk se nézett, csak írogattak nekik, de ha komolyra fordult a szó, úgy eltűntek, mint szamár a ködben.
Búsult is eleget a szegény ember, mi lesz most már velük? Mit gondolt, mit nem, nekifohászkodott, s felment ő is a Google-re, annak is a Társkereső oldalára. Keresett, kutatott, fűt-fát megmozgatott, hátha rátalálna a Kérőkre. Sokáig bolyongott, míg találkozott Dologkerülővel.
Köszönt is illendően:
— Hi, azaz háj.
— Hi (háj), szegény ember. Hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár? — kérdezte.
— Hadd el, nagy az én szívemnek bánata — sóhajtott a szegény ember — van három szépséges leányom, nekik keresek férjet. Már három napja, három éjjele járom ezt a rengeteg Társkeresőt, de még senkire se találtam, aki segített volna. Hanem szépen megkérlek, gyere velem, s neked adom a legkisebb leányomat.
— Jó munkahelye, nagy fizetése van-e? — kérdezte Dologkerülő.
— Jaj, hát honnan lenne! — sóhajtott nagyot a szegény ember.
Sajnálta nagyon a szegény embert Dologkerülő, de ő pénzes lányt keresett.
Mit volt, mit tennie, tovább ment a szegény ember, már talán a századikat is lájkolta, amíg az szóba elegyedett vele.
— Mit keresel ezen az oldalon, te szegény ember? — kérdezte Szoknyavadász.
Elmesélte neki is nagy baját, bánatát a szegény ember, és kérte Szoknyavadászt, hogy legyen a veje, neki adja egyik lányát meg az egerét.
De a legény azt felelte.
— Ó, te szegény ember, hadd el, mert én pénzes leányt keresek. Már tizenkét pár cipőt elnyűttem, de még nem találtam rá.
Azzal tovább állt.
Nagy búsan ment tovább a szegény ember. Addig ment, mendegélt Társkeresőre fel, Társkeresőről le, amíg találkozott Nőcsábásszal. Hej, de megörvendett a szegény ember! Köszöntötte is illendően.
— Hi (háj).
— Hi (háj) — válaszolt neki Nőcsábász. — Hát, te hol jársz itt, ahol még a madár se jár? — kérdezte a szegény embert.
A szegény ember neki is elbeszélte nagy baját, bánatát, s kérte Nőcsábászt, menne vele, mert neki adja a legszebb leányát. Hej, de megörült Nőcsábász! Ám, amikor kiderült, hogy mennyire szegények, hát megtorpant, s így szólt:
— Hallod-e te szegény ember, ezen az Oldalon nem találsz férjet a leányaidnak. De amondó vagyok, menj haza, s küldd el őket dolgozni. Ha sok pénzük lesz, meglásd, egy szempillantás alatt férjre találnak.
Hálálkodott a szegény ember a jó tanácsért, s elindult haza. Otthon még mindig a Társkeresőn lógtak a lányok.
— Vége a netezésnek, menjetek el dolgozni, s akkor találtok férjet is — mondta nekik az apjuk, s titkosította a számítógépét. Mit volt, mit nem, a lányok munkát kerestek maguknak. S láss csudát! Pénzt kerestek, panellakást vettek, s egy szempillantás alatt férjre találtak.
Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától-Boncidáig s a Googleig folyt a sárga lé. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, menjen fel az internetre, s járjon utána.
Legutóbbi módosítás: 2017.02.22. @ 16:31 :: Kádár Sára Hajnalka
