dr Bige Szabolcs- : Mit adhatok?

Már-már úgy nézett ki, hogy legyőzi a mámor vonzását, de az ördög mégis pányvára fogta, s elráncigálta a korcsmába.

 

— Mit adhatok? — fordult a söntés mögött álló fehér kötényes férfi az újabb vendég felé.

— Egy vegyes vodka lesz! — nyújtotta a csatos kis üveget a csapos felé a kérdezett.

Ahogy megkapta az italt, fordult is az ember, s indult kifele a büféből.

— Gyere, Dénes, igyál velünk egy pohár bort! — szólott az egyik asztaltól egy sovány férfi.

Négyen már ültek ott, de a megszólaló áthúzott a szomszédoktól egy üres széket.

Dénes csak megrázta a fejét és ment tovább kifele.

— Ki ez? — kérdezte egyik társa a soványt.

— Miklós, te senkit sem ismersz! — kezdett bele a magyarázkodásba Nicu. — Erdészmérnök, s itt lakik a közelben. Igaz, Gazsi? — fordult a csapos felé.

— Idejár egy ideje, naponta többször is. A régi alkoholista havereinek viszeget egy-egy adagot: bort, pálinkát, mikor mit kérnek.

— Ő is alkoholista?

— Volt…

— Ezt magyarázd meg!

— Gáti Dénes a neve és itt dolgozott az Erdészeti Hivatalnál, mint községi erdész. Jó szakember volt.

— Volt?

— Nyugdíjazták a balesete után.

— Baleset?

 

Baleset…

Gáti Dénes derék cselédje volt az erdőnek. Talán túlságosan is jó. Sok hitvány embernek lépett a tyúkszemére.

Baleset…

Nem volt ez egy olyan mindennapos baleset — munkahelyi, vagy közúti. Azaz talán mégis munkahelyi. Rajtakapott fatolvajok verték agyba-főbe, hogy maradandó károsodással járó, súlyos sérüléseket szenvedett. A traumát lelkileg nem tudta kiheverni. Nem elég, hogy lépét eltávolították és bal lábára sánta maradt, a súlyos depresszióból nem tudott kilábalni. És mint ahogy gyakran történik ilyen esetekben, az alkohol mámorába menekült.

Menekült…

Menekült, de elmenekülni mégsem tudott a lelkét marcangoló démonok elől. Nem volt menekvés, és minél többet ivott, annál jobban tépték, szaggatták. Vigyorgó, torz pofával előbújtak a sarkokból, bejöttek az ajtón, kisirültek a szekrényből. És ilyenkor törni, zúzni kellett. Nem volt ura már saját magának, a démonok űzték, kényszerítették mindennek, s mindenkinek nekimenni.

Menekült…

A család menekült. Ki az ablakon, át a szomszédba, vagy ki a nagyvilágba, mint a tizenöt éves fiú, Gábor. Az asszony a leánykával, Ilonkával a harmadik szomszédban lakó unokatestvéréhez menekült.

Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredt Dénes. Nem győzte a hideg kútvizet inni. Déltájt a felesége, Jusztina visszaóvakodott. Gábor is megjött este. A nagyvilág a nagyapjánál ért végett, aki az alszegben lakott egy takaros, régi házban. Dénes szánta-bánta a cirkuszt, fogadkozott, hogy többet nem iszik, és sóhajtozva fogta fejét, majd az asztalra feküdve sírni kezdett. Csak úgy rázta a zokogás a vállait.

— Jól van, na! Nyugodj meg! — ült mellé Jusztina.

Aztán odahozott egy pohár vizet, meg valamilyen gyógyszereket.

— Vedd be ezeket. A doktor írta, nyugtató, meg fájdalomcsillapító.

Az ember bekapdosta az orvosságokat, s kissé lecsillapodott.

— Apó azt mondta… — kezdte volna Gábor.

— Ne gyere nekem apóval!

A gyermek elhallgatott, de Jusztina kíváncsi lett hirtelen, mit mondhatott az apja.

— Azt, hogy másnaposság ellen legjobb a forró lábfürdő, és a hideg borogatás a fejre.

Két napig csend volt, Dénes nem ment a korcsma felé, csak lézengett ide-oda a házban. Igaz semmi hasznos dolgot nem végzett, de legalább csend volt. Két-három nap után aztán újra csak a fogadóban kötött ki. Jött a cirkusz, a kiabálás, dühöngés, menekülés. S így ment ez napszámra, hogy már a szomszédok is unták. Volt, hogy kihívták a rendőrt, de az is mit tudott tenni? Maradt minden a régiben.

Néha megemberelte magát, s egy hétig sem ivott, de annál csúfabban tett, ha a végén mégis megrészegedett. Egy ilyen hosszabb szünet után jött a baj. Már-már úgy nézett ki, hogy legyőzi a mámor vonzását, de az ördög mégis pányvára fogta, s elráncigálta a korcsmába.

A fia, Gábor végignézte a küzdelmét az ördöggel — ahogy küszködött, meg-megvetette a lábát, hogy ellenálljon, majd megiramodott, ahogy tovább rángatta a gonosz. Mikor odaérkeztek, szinte bedobta a söntés elé.

— Egy deci törkölyt! — hörögte Dénes, s mikor megkapta, egy hajtásra lenyelte. — Még egyet!

Éppen mikor a másodikat gurította le a torkán, belépett a fiú.

— Tátám, ne igyál!

Ettől aztán elborult az ember agya, kapta keze ügyében levő borosüveget, s ha a csapos le nem fogja, leüti a saját gyermekét. Még javában birkóztak, mikor megjött a rendőr. Dénes ettől még jobban megvadult, s úgy megcsapta a közeget, hogy felhasadt a szemöldöke.

Ez aztán nem is maradt megtorolatlanul, mert hat hónapra rács mögé került garázdaságért és hivatalos közeg elleni erőszakos cselekedetért. Hat hónap, kétéves felfüggesztéssel és végleges távolságtartással. A felesége összesen kétszer látogatta meg — először nem sokkal az ítélet után, hogy megkérdezze, valóban képes lett volna-e agyonütni a saját fiát? Másodszor, akkor, amikor bejelentette, hogy elválik és elköltözik, szabadulása után pedig meg ne próbálja keresni.

 

Szabadulás…

A szabadulása napján esett az eső, szürke reménytelenség borított mindent. Az a kabát volt rajta, amiben letartóztatták. Pénz alig valamennyi, meg egy cédula. A cédulát az a Kutya nevű cellatársa nyomta a markába a kilépés előtt, akit egy dühroma alkalmával leütött. Ez még a fogsága elején történt, amikor még az indulatok tomboltak benne. A társa meglökte az ebédlőben, s a leves kilöttyent, erre úgy megcsapta, hogy elsodort még két rabot, akik mögötte álltak. Tíz nap magánzárka lett az eredmény. Később az a kellemetlen közjáték végül barátsághoz vezetett a két elítélt között. Dénes nem beszélt senkivel, magába zárkózott, éjszakánként csak forgolódott. A magánzárka idejének letelte után még morcosabb, szótlanabb lett, de többé nem verekedett, kitért minden vita, ellenségeskedés elől.

— Lejárt? — fogadta kérdéssel cellatársa a visszatérő Dénest.

— Le…

— Ki van a számla egyenlítve. Én kaptam egyet, te kaptál tízet.

— Hm…

— Ez próba volt, s te megálltad, a fiuk elfogadtak. Te vagy a veszélyes ember. Senki sem fog ezután szekálni.

Kutya egy kocsmai verekedésnél súlyosabb ügy miatt kapott néhány évet, és még csak a fele telt el. Tiszteletet vívott ki magának agyafúrtságával, s Dénest pártfogásába vette. Lassanként feltörte a gubót, a hallgatás gubóját, s így megtudta, hogy a búskomorság mellett az alkohol még rosszabbat tesz.

— Mit tudod te — tört ki egy nap —, mi az, amikor minden sarokban démonok és rémek lesnek rád, hogy csak reszketsz a félelemtől, majd elepedsz egy kor alkoholért. Ha iszol, még rosszabb, rád törnek, s elveszik az eszedet, hogy üvölteni, törni-zúzni akarsz. Eh…

 

Cím…

A cédula fontos dolgot tartalmazott — egy címet, ahol a szabaduló meghúzhatja magát, ameddig az élte kissé egyenesbe jön. Ha egyáltalán van olyan, akinek ez sikerül. Ki mire van „kódolva”. Dénesnek ismerősnek tűnt az utca neve, hisz jól ismerte a várost, itt gyerekeskedett, itt élt egész életében. Rövid félórán belül meg is találta, de a házszám kívül esett a térképen. Az utolsó ház után a gyengén kövezett út tovább folytatódott, és távolabb, úgy négy-ötszáz méternyire látszott egy nagyobb épületcsoport.

— Ohó, hát az a téglagyár! — ismerte fel a telepet. — Évek óta nem működik — motyogta magában.

Bent az elhagyott téglagyárban csak egy fehér szakállas öreget talált, aki a csarnok fala mellett egy megviselt kanapén heverészett.

— Kutya küldött! — szólott Dénes köszönés helyett.

— Mit tudsz?

— Sírni.

— Nem elég!

— Tudom!

— Mit akarsz?

— Fedelet, s ebédet!

— A fedél itt van, de az ebédet meg kell szolgálni.

Így lett belőle szolga.

Az esti szürkület körül beszivárgott még öt ember, három félig-meddig városinak öltözött férfi, és még két öreg éppen olyan forma szakállas, mint aki fogadta Dénest. Meghallgatták, kiféle-miféle ember, miért volt elítélve, hogy töltötte a börtönhónapokat.

— Pénzed van? — kérdezte az egyik öreg, s az ember mutatta, mennyi van nála. — Az semmi! Itt van valamennyi, menj, vegyél kenyeret, meg kolbászt.

— Üveg bort is hozzál, vöröset.

— Vigyázz, mikor kimész a telepről, ne használd a kaput, hanem a kerítésrésen menj ki, de ne ugyanott gyere be. Mindig máshol és nem kell, hogy meglássanak!

— Értem, értem!

Új élet kezdődött számára. Primitív élet, de úgy látszott bonyodalmak nélküli. A férfiak kora hajnalban, amikor még a harmat fel sem száradt, elmentek, és este, szürkület után tértek vissza, csak az öreg szakállasok közül maradt egyik, vagy másik ügyelni a szálásra. Mivel foglalkoztak egész álló nap, merre jártak, azt Dénes nem tudta, de nem is akarta. Neki megvolt a napi betevője, fedél a feje felett, pokróc a hideg ellen. Dolga is akadt — ő járt bevásárolni a boltokba, amit kellett.

— Bort innál-e? — kérdezte a szakállas az első este, mikor meghozta az ételt-italt, amiért küldték.

— Innám, de akkor itt nem marad kő kövön!

— Mit beszélsz?

Dénes elmondta a rémeket, démonokat, a szakállas öreg meg csak bólogatott.

— Megvoltak nekem is!

— Hogy űzte el?

— Az idő… talán…

Ezzel a beszélgetés megakadt, s nem is jött elő többet, hanem csendben teltek a napok. Azt, hogy a férfiak napközben mire jártak bár Dénes nem kérdezte, de gondolta, csak valami tilalmas dolog lehet, mert napvilágnál sohasem mutatkoztak, s minél hosszabbak lettek a nyári napok, annál korábban indultak útnak, s annál későbben tértek haza. Dénest is jól kioktatták, hogy a kerítésnek mindig másik résén menjen ki, s másikon térjen meg, s vizslassa alaposan a környéket, ne lássák se kilépni, se bejönni.

Néha látta, hogy kisebb-nagyobb csomagokkal bajolnak, de azokat nem hozzák be a hálóhelyre, hanem valahol egy más helyiségben rakták le, ahova Dénesnek nem lehetett bejárása.

Mintha, mintha a démonok is visszább húzódtak volna, s Dénes még aludni is tudott éjszakánként. No, de nem tartott sokáig a „jó világ”, mert egyik nap, mikor a szállás felé sompolygott, már messziről kifigyelte, hogy a kapu előtt valamilyen autók állnak. Fordult is vissza a kocsmába, ahol nemrég a bort vásárolta, s mint aki ráér, behúzódott a sarokba egy asztalhoz, s kért magának egy feketét, meg egy pohár üdítőt. Gondolta szürkületig kihúzza, s akkor újból körülnéz. Még az első kortyot se nyelte le, társa akadt a sarokasztalnál — a szakállas öreg ült le mellé.

— Maga? — fordult feléje Dénes.

— Hát te?

— Autókat láttam, s gondoltam, megvárom itt, ameddig elmennek.

— Nyomozók voltak, de én sem vártam be őket, a hátsó kerítés alatt kibújtam.

— Mit akarhattak?

— Jót nem, az biztos.

— Mit csinálunk?

— Előbb hozass nekem is egy kávét, s ha megittuk, meglátjuk.

A szakállas öreg a papírszalvétára ráírt valamit.

— Itt van egy cím, és a behajtott részen belől egy üzenet. Menj el a címre, s ott majd látod, mit kell tenned. Többet nem találkozunk. Jó társ voltál, jó szolga! Sokat segítettél nekem, bevásároltál, kitakarítottál, fát vágtál, s ügyesen elkerülted a kopókat. Nézd meg a papíron a címet, aztán tedd el, és indulj. Ne nézz hátra!

 

Dezső…

Változást hozott az új cím Dénesnek. Egy asszony fogadta, jóval túl az ifjúság bohókás évein.

— Hát, él még az én Dezsőm? — szólt, amint alaposan megnézte, megforgatta a szalvétapapírt.

— Dezsőnek hívják?

— Mesélj róla, kérlek!

— Nem sokat tudok én mesélni, csak annyit, hogy jó volt hozzám.

— Hogy néz ki?

— Hogy, hogy! Mint egy ember, van két keze, két lába és egy nagy, fehér szakálla.

— Azt mondod jó volt hozzád?

Dénes elgondolkozott, s csak nézett a semmibe, vagy valahova olyan helyre, ahova mások tekintete nem ér el. Ez a szakállas ember, Dezső volt az egyetlen ember, aki szó nélkül tudomásul vette, aki, nem használta ki, aki baráti jobbot nyújtott felé, és akiről nem tud semmit, akiről nincs mit mondania ennek az asszonynak, aki alig várja, hogy néhány jó szót halljon róla. Kije neki vajon ez az ember? Férje? Testvére? Vagy ki?

— Ennem adott, mikor éhes voltam, fedelet adott, mikor áztam, reményt adott, mikor a démonok körül fogtak… Embernek tartott!

— Ráismerek! — kiáltott fel az asszony. — Ez az én Dezsőm!

Köténye sarkával megtörölte a szemeit.

— Ne sírjon, jóasszony!

— Örömömben sírok, hogy ilyennek találod az én Dezsőmet. Mondok én neked, fiam valamit, amit az én Dezsőmtől kaptál, azt én is megadom neked.

— Jó asszony vagy, de nem ismersz engem.

— Szólíts Vilmának és tudd meg, hogy nem kell rólad többet tudnom, mint amit ezen a papíron írt nekem az én Dezsőm.

A férfiből erre kitört minden elhallgatott, elfojtott érzés, panasz. Elmondta a démonokat, a balesetet, a börtönt, a szabadulást, a szakállasokat, mindent. Elmondta, hogy mindig más szögből látta a világot: mikor egyetemre járt, nem érintették meg a gondok, élvezte a mindennapok örömeit, a szülei tartották el. Miután elfoglalta munkahelyét rászakadt a felelősség, a világot a tulajdonos szemszögéből látta. Tudomásul vette, hogy vannak a tulajdonosok a holdudvarukkal, azokkal, akik kiszolgálják őket, vannak dolgozók, akik mindent megtesznek, hogy a tulajdonosok élvezzék a tulajdonukat, és vannak tolvajok, akik abban igyekeznek, hogy elorozzák mindazt, amit a dolgozók létrehoztak a tulajdonosok részére. Később jött az alkohol, amikor nem látott semmit a világból, csak egyik kortytól a másikig létezett, vagy inkább lézengett. A börtön és a rejtőzködés alatt megint másképpen látta, másképp észlelte a világot. Alulról, a pince, az alagsor felől, ami kívül esett a társadalom rendjén.

— Én elmondtam mindent, most te beszélj. Beszélj magadról, Dezsőről, meg arról, mi köt össze vele.

— Előbb menj át ide a sarokra, és hozzál két deci vegyeset. Itt a kisüveg és a pénz. Szárazon nem tudok beszélni.

Miután Dénes meghozta a búfelejtőt, az asszony szava megeredt.

— Társam volt Dezső jóban, rosszban. Inkább rosszban, de a jóra szívesebben emlékezem, akármilyen kevés is jutott belőle osztályrészemül.

Töltött magának egy vizespohárba úgy ujjnyi formát, s aprókat kortyolt belőle. Intett a férfinek, hogy töltsön magának, de az csak a fejét rázta.

— Ő nyújtott nekem védelmet — folytatta —, mikor a fővárosba árultam a szerelmet. Később valahonnan pénzre tett szert, s megvettünk egy házat, amiből nyugalomba vonult a madám, mert Parádra akart költözni, hogy kúrálja a máját, amit tönkretett az alkohol. Engem ne félts, engem nem tesz tönkre, mert csak akkor iszom, ha emlékezni, vagy felejteni akarok.

— Mondom, megvettük a házat, én lettem a madám, Dezső a portás. Öt lánnyal dolgoztunk, s úri vendégeink voltak. Soha semmi botrány, csak a végén egy, de az végzetes lett. Váratlanul megszállt a rendőrség, mindenkit igazoltatni akartak, benyitottak a szobákba is, de hirtelen tűz ütött ki a konyhában, és hihetetlen gyorsasággal terjedt. Kitört a pánik, nagy botrány lett, a vendégek és a lányok anyaszült meztelenül ugráltak ki az utcára az ablakokon át. Jött a tűzoltóság, a mentő. A rendőrök derekasan részt vettek a segítségnyújtásban, a tűzoltásban, de a minden elégett. Engem füstmérgezéssel kórházba vittek, ott keresett fel a nyomozótiszt, hogy kikérdezzen, miről mit tudok. Sok hasznomat nem vette, de elmondta, hogy Dezső eltűnt, lehet, a tűzben lelte halálát, tudniillik a volt konyhában az üszkös romok alatt találtak egy széné égett hullát. Lehet, még jobb is, hogy oda veszett, mondta a nyomozó, mert sanyarú sors várt volna rá, ha elfogják. Ő volt a fővárosban a kábítószer kereskedelem egyik kulcsfigurája, most a tűzvészben minden elpusztult. Ő is és a bizonyítékok is.

— És?

— Semmi és! Évek óta hírét sem hallottam az én Dezsőmnek, elhittem, hogy őt találták meg. Most meg hozol nekem egy papír-fecnit az ő írásával.

— Honnan tudod, hogy az ő írása?

— Mert senki sem tudja, hogy engem négyszemközt hogy nevezett, hogy becézett! Ezen a cédulán pedig így szólított meg. Neked sem mondom meg, hogyan! — s ezzel a szalvétadarabot az írással bedobta a kályhába.

 

 

Santa Maria degli Angeli 2016 jan. 5

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.09.12. @ 11:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.