Boér Péter Pál : Öregfiú – 2.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

A búvóhely-pinceajtót belülről, dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy mindenoldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.

“Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik, / pici falum utcáiban az akácfa éppen most virágzik. / De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, / az estéli harangszónál szívdobogva valakire várni.”

Dobogott a szíve, de most leginkább nem várt senkire sem. Németeknek és magyaroknak katonaszökevény — életkortól függetlenül —, hiszen hadköteles férfi nem egészen tizenhat évesen. Oroszoknak ellenség, ami nem feltételezte az azonnali kivégzést, de a pincében rejtőzködők — a precízen eldöntött szovjet doktrína szerint —, egészen biztos, hogy partizánok; férfiak, nők, öregek vagy gyerekek egyaránt. Így bárki talált is volna rá, helyben végeznek vele.

Katira gondolt, szíve szerelmére, azt se tudta, hogy ki a kicsodát hódított meg. Belegabalyodott, és ha ez az egész füstös, kormos, bakancscsattogós idióta háború nem jön, az inasságból felszabadulás után, előélete ellenére, vagy éppen azért elvette volna.

Hová lett, de tényleg hová…, már ki tudja? Talán egy robbanás, vagy más repített ki alóla mindent? Nem, mégsem az volt az ok… Akkor csak a szomszéd repült ki az ablakon, mikor a lakás lángralobbant, és elfelejtett elaludni, a szomszéd viszont örökre. Na jó, nem épp azonnal, három napig, még átmeneti állapotban várta a szállítómunkásokat. Érte mentek, elszállították. Sosem fog maratont futni, pedig készült rá.

Nem ez volt az ok, a lakás így is megmaradt, csak ő tántordult két feles között, mákos tésztával teli szájjal egy másik irányba, még most is emlékszik. Ebéd közben ugyanúgy zabált, mint szokott.

Behunyta a szemét, sírt.

— Katikám, drága Katikám! Miért hagytál itt engem?

Végigment a pince belsején, kinézett. Odakint füstölt minden, de hát a szabadulási levelet odábbra dátumozták. Szívébe markolt a keserűség. Igen, ott hagyta a mocskot a férje. Legszívesebben rajta gyakorolta volna tanult mesterségét, a disznóvágást, de volt önfegyelme, tudta, hogy mettől meddig, és inkább beleharapott a saját lelkébe, mert nem szégyellt könnyeket potyogtatni, de akkor sem kényszerített másokat nem kívánt szembekötősdi játékba.

 

Azt mondta az az alak:

— Anyus, a vacsorád nem kell, nem jövök haza.

— Mi dolgod van, Elemér, be kell menni éjszakára? — kérdezett vissza, még egybeszívvel és teljesen halvány gyanú nélkül Kati.

— Nem, anyus. Itt hagylak a kölykökkel, találtam jobbat. Nem okosabb, mint te, nem is szebb, de csúnyább. Ja, és nem repked fel-alá a lakásban engedélykérés nélkül, mint te, ha itthon vagyok, hanem mindenféle elvárások hiányában is, lenyeli a maga mindhárom, különböző színű tompítóját, azt hiszem, az egyik hangtompító, mert nem horkol. Amikor ébren van, azt teszi, amit mondok, különben meg alszik.

Kati egészen különös élményű látomást érzett. Odament, megvakargatta ura kövér tokáját, aztán egy óra múlva, mikor a lányok együttes munkája, a hideg vizes borogatás és az ecetes bedörzsölés magához térítette, már teljesen lemondott a furcsa álomról, olyan éber lett, mintha le sem ütötte volna Elemér.

Három hétig zokogott éjjel-nappal, csak rövid időre koppant le a szeme, de amint egyre girhesebb teste éberre rebbent, megállni nem akaróan, hangtalan, lelket fojtó, tűzforró fájdalommal, mind csendesebb és mégis bőven ömlő könnyei azonnal nekiindultak. Aztán lassan azok is megálltak, és csak a száraz tekintete mögötti, vidáman ugrándozó pomponosok csapata taposta lelkének minden zugát, hogy ne tudja felejteni nagypofájú, nagybélű, iszákos első szerelmét, mind a három gyermeke apját. Ezután a negyven kilogramm alatti kategóriába visszaesett küzdőállapotában szállt örökké odébb a szomszéd. Akkor még akadt mit enni, no persze a kiégett lakás elég kellemetlen volt, de még mindig létezett, aztán valahová az is elszállt, ha jól emlékszik. De itt már a visszapillantó szemüvegén komoly látászavaró karcolások díszelegtek, ami egyre lehetetlenebbé tette az összegzést, vajon túlzabálták-e magukat? Dőzsöltek talán, vagy az összes holdfogyatkozáskor pocsékba brekegték volna a számlapénzeket?

Mosolygott, szeretett volna minél több szemet, hogy lássa, hová lett. Elúszott valahová, és ő az álomkórságból feléledt. Mígnem egy napon, előbb egyetlen, majd az összes gyereke elhagyta, és az utcán találta magát. Olyan éhes volt, hogy az utcasarokban sem tudott gondolkodni, pedig megtette volna. Az egy szál ruháján kívül semmije sem maradt.

Nagyjából egy évvel a családfő elböfögése után süllyedt ebbe a mélyhűtött pinceszerű, beszűkült lelkületű, érzelmeket csak fájdalom szintjén ismerő, lelki és erkölcsi állapotba. Szerencse, vagy pech, hogy megismerkedett a főutcaseprővel, aki épp ilyeneket gyűjtött, mint ő? Kifakult negatívra hasonlító nőket, akiket már az ismerőseik sem tudnak azonosítani, és egy kis csereberéért boldogan vállalják a legfőbb főnök alá válást.

Tudniillik azok, akiknek a szívéből nem áll ki millió belőtt nyilacska, nem gondolnák, hogy egy ilyen — extrém sportnak sem akármi — karrier elérése is a vágy vágya lehet sokaknak.

Katiból a főnök úr egyik beosztottja, reggeltől estig utcát seprő szorgoska lett. Kicsit Kőműves Kelemennének érezte magát, elevenen befalazott, falból kinéző, egyre rozsdásabb gondolatú, romlatlanul is nagyon romlott beleborzadás lett.

Megszűnt az utcán alvások mocskos ideje, egy gyönyörű, szalmával bélelt, hárembarakk váltotta fel. Nem szerette. Elsősorban nem hárman voltak, és a főnök nem kivételezett. Most, hogy meghízott negyvenegy kilogrammra, barakkja legcsinosabb világítótornya lett kolléganői epebántalmára. Egy napon elérte a főnöki „first lady” rendfokozatot. Onnantól kezdve az utcánál csak a kicsit szutykosabb hármas barakk felváltódott. Már ketten feküdtek egy matracon.

— Mi történt, hová lett? Olyan hideg van…

— Igyál, cicám, itt a tinta!

— Mi történt, hová lett? Olyan hideg van…

Felkapta a fejét, már megint elaludt. Pedig, ha a pályaudvar várótermében jegy nélkül rajtakapják, hogy csak úgy szundikál, akár börtönbe is csukják…

— Lehet, hogy jó lenne — gondolta —, ott legalább aludni lehet, és nem arra figyelni, nehogy véletlenül vasutas vagy rendőrjárőr igazoltasson.

Megint elszenderedett. Riadtan ébredt, már két hónapja nem aludt, összesen talán két órát. Valaki, akinek egy biztos, hogy tányérsapkája volt, a képébe kiáltotta:

— Raga, raga! Sopánkodunk, füstöske, biztosíték. Igen, raga, raga!

— Vakarja meg a fülét, és ha akarja, az enyémet is megfoghatja. Vigyen, ha mer!

Ez valamiért megtetszett a járőrnek, nem vakargatott, elment.

Három hónapig nem aludt, aztán egy kánikulai, felfüllesztett nyári napon, közel a negyvenhez, bekopogott a húgához, karján egy bébivel. Előbb agyon akarták ütni, aztán hozzá is fogtak. De jó munkához idő kell, ezért abbahagyták, és apránként folytatták.

— Ideadod a gyereket, neked úgyis van egy csomó. Igaz, hogy rád sem fütyülnek, de ez teljesen érthető, az apjuknál laknak, vagy hol.

— Nem az apjuknál laknak — rimánkodott Kati —, mind a maga lábán áll.

— Van lakásod?

— Nincs.

— Jövedelmed, munkád, naplopód?

— Nincs — válaszolta Kati.

— Nincs hát, még egy rendes tetkód sincs sehol. Ideadod a gyereket, mi felneveljük. Keress munkát, albérletet, ha rendesen kifizetsz, tisztességes nevelést kap.

Kati elment, és nekiállt keresni. Már száz méter mélyen leásott, és még nem talált semmit.

De lám vannak még csodák, mert egy borzas napon a gyámhivatal, a hatszázötvenedik bejelentés után, hogy gyereksírás és üvöltés hallatszik a szomszéd lakásból, valamit szétpukkasztott, és valamit rendbe tett. Kati kislányát, aki olyan volt, mint egy könyvjelzőnek használt, szétnyomott kis rózsaszál, egy visszavirulásra alkalmas, sivárság nélküli családnak adták örökbe.

Kati gyermeknek szőke, kamasznak barna, felnőttnek sötét fekete haja, sokak értetlenségére szürkére váltott. Már lecsúszott a szakadékba, lógott fejjel lefelé, amikor ezek az idegenek kicibálták a halálból, és birokra kelés nélkül, mosolyogva kérték, hogy látogassa, ahányszor akarja gyermekét, végülis ő az anyja.

Így Kati boldog élete teljes koronázásával, senki nem érthette, hogy egy hétköznapi, a túl sok jóba forgatott nőszemély, mitől idegremegő alig negyven évesen.

 

Őt szerette volna feleségül venni. Már megint nagyon fájt minden, halk tenor hangon énekelni kezdett:

Budapest, Budapest, te csodás! /Te vagy nékem a szívdobogás. / Sehol nincs a világon olyan szép város / és ilyen rügyfakadás! / Budapest minekünk a világ. / A Dunát mennyi híd öleli át. / Fenn az égen a hold, és a sok teli bolt / Csodaszép ragyogás! / Budapest, Budapest, te csodás!

Nem baj, ha nem Budapesten lakom, akkor is csodás! — gondolta.

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/