Világrengető égzengésben
Koosán Ildikó
otthagytam,
s hagytam, hadd maradjon,
elváljon tőlem az énem
ott, ahol akkor ifjan éltem,
otthagytam magam a kőben
a hegytetőn, erdőben, völgyben
utcán a poros lábnyomokban
a szívben ami visszadobban
a folyó sodrán, a vén eperfán
a búcsúban, hisz jó volt hozzám
a régi kertben csöndbezártan
otthagytam magam a régi házban
az őszben síró-rívó szélben
hóba tiporva, zúzmarás éjben
lankán guruló napsugárban
otthagytam magam a nyárban
kitárt ablakok lengő szárnyán
az ébrenlét fűszeres magányán
rögben, szántáson feketében
vad szegfűk közt a déli fényben
fenyőózonban, avar-halomban
mind, ami volt, s mind, aki voltam
az ismerőst, az ismeretlent,
s azokat, kiket úgy szerettem
akik láthatták bimbós ágon
szirombontásom, pirulásom
ott hagytam magam, és újraéltem
elárvult bűnöm, vezeklésem
harangvirágú májusokban
más tájakon, lopva, titokban
a zsongás, izzás, újrakezdés
jogán ma újra visszamennék
szétosztott magam megtalálni
fényben, sziklában, sírhalomban
mind, ami volt, s mind, aki voltam
ott, ahol akkor ifjan éltem
világrengető égzengésben
2016. augusztus 25
Legutóbbi módosítás: 2016.08.26. @ 18:33 :: Koosán Ildikó
