Schifter Attila : Családtalan fa

 

Eddig soha nem volt ilyen bús tavaszom.

 

Színeket varr zöldjébe a lusta pagony

és most is mókásan virágzik a barka

( mintha ágából bújna ki a nyúl farka )

vidám csodával Feltámadást hirdetve,

hogy a Földnek legyen újra élni kedve:

Ne böjtre emlékezzen – a jövőt nézze,

fullánkokat feledve, vágyjon a mézre,

mintha neki szólna minden csók, mi csattan

tagadva, hogy léte a Léttel áll harcban.

 

’S vesztes hadjárat ez: sziszifuszi tusa

melynek cincinnáti legionáriusa

csak maggal élheti túl az ütközetet:

melyet két csata közt, hit méhébe vetett,

mit szeszélyeiért kerül minden szél, front,

a Halál elől is rejtve mozgó célpont

( vagy csak nem vehetett még tudomást róla

– leköti a világ véres disznóóla )

 

Így, transzformációkban él tovább a jó:

sorsa vad tajtékra vetett papírhajó,

melyen csak a Remény navigál és evez,

ami másnak ajtó – az neki a retesz

és, ha fohásza nyomán egy ablak nyílik,

utat kínálhat a végső aranyhídig:

hogy megláthassa a folytatásban magát:

félthesse, nevelhesse saját magzatát. 

 

Kinek ez nem jut: léte üres csigaház,

kit gyermek képében a sors is megaláz,

nem csak ága hal el üde sarjnak híján:

értelmetlen trónol gyökerei sírján.

Az ilyen fa nem várja többé a tavaszt.

 

Hisz, láthatod: friss hajtás engem sem maraszt,

hát, közöttetek tovább miért időzöm?

Tán, a tavaszzsongásban megélni őszöm?

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.