Király Attila : Az utcai lámpa, aki teliholdnak képzelte magát

A falu szélén állt, az emberi kéz alkotta mesterséges világosság utolsó stációjaként. Elsősorban nem a többi, hasonszőrű társa erőltetett pislákolására figyelt, mivel azt már jó ideje unta, hanem helyettük a természetes fény birodalmába fúrta fénylőn fürkésző arcát. Amolyan összekötő kapocs volt a civilizáció és a természet határán. Egy őrszem, szárazföldi világítótorony.

Az embereknek az újonnan választott otthonaik határát jelezte. A házak hazáját. Réges-régen ők is a természetben laktak, ami védte, és egyben táplálta őket a maga szeretetteljes módján. Annyira, amennyire csak tőle telt. Sajnos a hála elmaradt, ugyanis az emberiség azóta rátört saját vendéglátójára. Így az utcai lámpa a természet felé inkább intő jel volt, hogy: „Vigyázz, jönnek! Könyörtelenül terjeszkednek!”

Korábban viszonylag kiegyenlített volt ember és szállásadója között a küzdelem. Puszta kéz, balta, később fűrész. Amíg ez a kordában tarható egyensúly még létezett, a természet aránylag biztonságban érezhette magát. De aztán jöttek a gépek. Mindenütt belemartak a tájba, és a Föld már nem győzte beborogatni sajgó sebeit. Prüszkölt, a teste lázasan reszketett, a tüdeje fulladozott. Élhető éghajlata már a végét járta. Az emberiség mit sem törődött ezzel. Csak futotta a megszokott köreit egy mindennapos halotti torban, melyet a saját bolygója halála felett ült meg. Gyász persze semmi, inkább kaján nyugalom, holott gyorsvonatsebességgel közeledett vele szemben az univerzum erélyes rákiáltása: „El az asztaltól!”

Az utcai lámpa joggal érezhette magát virrasztásnál meggyújtott gyertyának is. Amikor ez eszébe jutott, és bizony mostanában elég sűrűn történt meg vele, a fénye szomorúbb árnyalatúra váltott.

Ha vége szakad annak a világnak, melynek ő is a részét képezi, akkor ugyan kinek fog ő világítani, és mily módon teszi azt? Egyáltalán teheti-e még? Folyton kétségek gyötörték.

Az állatok felé ő volt a behajtani tilos jelzés, a „ha jót akarsz magadnak, messzire elkerülöd ezt az elvadult tájat, hiszen itt már aligha tartják be a bolygó íratlan törvényeit” figyelemfelkeltés. Magadra vess, ha mégis betérsz! — hangzottak, civilizációs szentjánosbogárként, a fényjelzései.

Beesteledve kisebb Nappá léptették elő a körülmények. Mindenféle repkedő bogarak istenükként imádták őt, különös révületbe tartó táncukkal körötte keringve. Mindegyik meg akarta ölelni, de ahelyett, hogy sorba álltak volna, csak egymást lökdösték. Halvány mosollyal az arcán, fejcsóválva kísérte figyelemmel a kegyeiért folyó csetepatét. Áramszünet esetén rajongótábora napfogyatkozásként konstatálta az eseményt, a remény rabjaként várva, hogy hamarosan újabb Napistenük születik. És láss csodát, a fény egy idő után újra kigyúlt lámpánk szemében. Eleinte kissé hunyorogva, de újra a világ szemébe mert nézni.

Kicsit szegényesen élt, neki nem telt holmi márkás napszemüvegre. Legyünk őszinték! Semmilyenre sem futotta. Beérte csupán a felhők enyhet adó árnyékával. Azokat viszont szívesen elnézegette. Valahogy úgy, ahogy a kisgyermekek teszik. Az ég pamacsainak formáit a lehető legtalálékonyabban megfejtve.

Tovább figyelt. Fiatalabb korában az éjszaka folyamán a feje fölött elterülő csillagmezőkről azt hitte, az égbolt tele van az ő rokonaival, hogy odafönn is rengeteg a kivilágított utca. Egy óriási város az egész felső világ. Mára már tisztában van vele, hogy azok ott többnyire csillagok. Hogy honnan veszi ezt? Jó kérdés. Csak találgatni lehet. Talán egy hullócsillag rikkantotta neki oda becsapódás közben, esetleg egy rajta megpihenő költöző madár osztotta meg vele a tudományát a világ dolgairól, köztük erről is. Mégis csak tájékozottabb lehet egy madár, hiszen a levegőből sokkal több mindent látni, mint mondjuk egy villanyoszlopról. Fel is volt villanyozva, amikor egy-egy tollas kis barátja megérkezett. Alig várta, hogy új híreket kapjon. Az égvilágon minden érdekelte. Persze kizárólag méltó társalkodó partnerként. Szerette, ha mindenről kikérik a véleményét. Azt viszont nem, ha levegőnek nézik, és nem vesznek tudomást róla. Nem csak a madaraktól nem tűrte ezt el.

Ezek a társalgások más szereplőkkel behelyettesítve, máshol is megtörténhettek volna. A fodrásznál, a sarki fűszeresnél, az újságárusnál, a péknél, a benzinkútnál, bárhol.

Tudta, hogy az irigység nem szép tulajdonság, de mégis annak a hálójába került, mikor arról értesült, hogy vannak olyan társai, akiken gólyának nevezett madarak még fészket is raknak. Az állandó hírforrás holdudvara. Vágyta, hogy ő is otthona lehessen valakinek. Olyannyira, hogy minden egyes alkalommal annyi fényt igyekezett árasztani magából, mintha ő maga lenne a telihold. Néha szinte már el is hitte, hogy azzá vált. Különösen felhősebb napokon érhette érzékcsalódás, amikor a Hold bánatában elbújt saját holdudvarában. Olyankor az ő fénye látszólag messzebbre sugárzott a sötétben.

Az égi pamacsok megjelentével, joggal számíthatott egy gyors, rokoni villámlátogatásra. Viharkirály fiát, a villámot nagy testvéreként tisztelte. A szabad energiát, ami olyan bátran mer jönni-menni a nagyvilágban, ahogy ő csak legvadabb álmaiban tenné meg. Bár nem olyan folyamatosan szolgál, mint ő, és nem is zabolázhatja meg senki, de legalább nincs helyhez kötve. Belegondolt abba, hogy egész életében mindössze egyetlen utat tehetett meg. Akkor történt, amikor a helyére szállították, és azt sem a tulajdon lábán járta végig. Az élet telis-tele van kompromisszumokkal. Saját röghöz kötöttsége egyre bágyadtabb zsibbadásba gipszelte be elmacskásodó oszloplábát. Akkor viszont büszkébben állt az őrhelyén, amikor a villám által gyújtott tüzek kérészéletét nézte végig. Látta, hogy az hiába is próbálja meg magát a folytonosságba átörökíteni.

Más villámok is léteznek, cikázott át gondolatain. Lángba borítanak körülötted mindent. Még vihar sem kell ahhoz, hogy fellobbanjanak. A szerelem olyan tűz, melynek fénye magához csalogat, de ha túl közel merészkedsz hozzá, akkor menten megéget. Hirtelen fellángolás, mely miután kialudt, semmi mást nem hagy maga után, csak üszkös, koromfekete romokat. Fájó, éjfekete magányt. Ha viszont óvatosan közelítesz hozzá, és megvárod, míg szeretet-parázzsá szelídül tőled, megengedi, hogy az örökkévalóság fahasábjaival tápláld. Tudta ezt az utcai lámpa is. Éppen elég ideje volt megtapasztalni a világ dolgait. Mindegyik, alatta csókolózni megálló párnak igyekezett átadni ezt a hasznos tudást. Hol volt az ő főnixmadár tetszhalála — az áramszünet —, a szerelem halálához képest?

Viszonylagos állandósága jegyében boldogan ontotta magából mindenkire szeretetteljes fényét. De kicsit szerette a vihart is. Mert az szinte mindenkit otthon tart, és mindent tisztára mos. Kedvelte. Egy bizonyos mértékig. Annyit belőle, amit még el lehet viselni. Ami még nem csavarja ki a fákat vagy éppen őt tőből. Valahol mégis csak szerette a biztonságot adó, saját állandóságát. A folytonosság fészkét.

Egyszerre volt magányos is, meg nem is. Körötte nagy volt a sürgés-forgás, ahogy az minden határon lenni szokott. Azzal is tisztában volt, hogy csak halvány árnyéka lehet a Napnak, aki milliószorosan múlta felül az ő fényét. Az is kizáró ok volt, hogy nem egy időben szolgáltak. Nappal csak kivételes esetben kapcsolták fel, ellenőrizendő a helyes működését. Nagy testvére a Holddal ellentétes időben rótta az égi köröket. Valakitől olyasmit is hallott, hogy a Nap és a Hold, azok ott fent, ketten, reménytelenül szerelmesek egymásba. Meg még azt is, hogy szinte sosem láthatják egymást. Kicsit kotorászott az emlékei között ezekről a dolgokról, aztán alig észrevehetően könnybe lábadt a szeme.

— Kiégett! — mérgelődtek alatta botorkálva az emberek, és türelmetlenül hívták az áramszolgáltatót, hogy azonnal cseréljék ki az égőt. Nem szerették látni a fény ruhája mögé bújt árnyék-szomorúságot. Saját vesztett csatáikra emlékeztette őket.

Néha mi is kiégünk. Ezt hol saját magunknak, hol a minket körülvevő világnak köszönhetjük. A szemünkön látni leginkább. Nem csillog. Fénytelenné, mattá válik a tekintet. Aztán valami mégis megcsillan benne. Könnyen lábad. A Nap és a Hold beteljesületlen érzelmeit hordozzuk olyankor, és csendesen várjuk, hogy a sors küldjön valakit felénk is egy izzócserére.

Látom rajtad, hogy már alig pislákolsz. Nálam mindig van egy új égő. Mit gondolsz, betekerjem?

 

2012. 08. 31.

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.