Felfénylett tegnapok árnyai között
földet simogató harmat-kezek,
holt léptek felpuhult szél-fújta nyomában
holnapot árulnak, s én idő leszek.
Üvöltő sötétben múlás karja markol,
előled bujtat a földre-toppant élet,
honnan fúj e-zord szél halál illatot,
miért múlok, mondd, mitől félek?
Bújnék elmosódott karc arcom mögül
gúzsba kötött órák szabadulásába,
kigáncsolt lábaim gyógyítanám,
s szaladnék… szaladnék veled a mába.
Elszökött könny-percek parázsló nyomán
kérlek, fakassz virágot a csöndnek,
vagy dobd lelkem köd-fedte romos kútba,
hová forró nyári napon inni jönnek,
s tikkadt, száraz torkod zokogja felém,
hogy én vagyok semmi és minden,
míg időként mohón kortyol szomjazó életed,
kérlek a végtelent segíts elhinnem…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.01. @ 09:21 :: Nagy Anikó