A sorskönyv csapdájában 23. Alkohoool! Hol? Hol? Hol?…

Anyós és menye közt egyre jobban elfajul a konfliktus…

23.  Alkohool… Hol? Hol? Hol?[1]

 

  

A végleges törés akkor állt be, amikor Enikő véletlenül lett tanúja Veronika rég nem látott barátnője látogatásának. Talán csak egy rövid részletet nem kellett volna meghallania.

— Látod, az Isten meghallgatja imádságainkat. A tiédet is… Megfosztott a sors attól, hogy lányod legyen, kárpótolt egy unokával… Hogy hívják?

— Ünige — mosolyodott el.

— Igazán kedves gesztus a fiadék részéről, hogy azt a nevet adták neki, amelyiket te választottál még annak idején…

Enikő lábából kiment az erő. Anyósa döntötte el azt is, milyen nevet adjanak a gyermeknek! Vajon mi mindent irányított még a háttérből, amiről ő nem is tud? Csaba szolga módra követi minden szavát! Nem tartották érdemesnek, közölni vele, miért pont erre a névre esik a választás…

— Miként lehetem ennyire vak? — tette fel magának a retorikai kérdést már távoztában.

Újraértékelte eddigi erőfeszítéseit, hogy anyósa kedvében járjon. Mit kapott cserébe? Elismerést, biztos nem. Még attól a hárpia barátnőjétől, Kingától is többet. Feléledtek benne vélt és valós megaláztatásai, melyeket megsokszorozva élt át újra és újra.

 

Az egyre élesebbé váló viták hangulatában kapott Csaba nagyapja szélütést. Életét sikerült ugyan megmenteni, de fél oldala lebénult. Értelmi képessége nem sérült, így telesen tudatában volt annak, ami körülötte történik, beszélni is tudott, ha kissé nehézkesen is. Ám ágyhoz kötött maradt, nem lehetett magára hagyni, főleg, mert eléggé nyűgös beteg lett belőle, hiszen memóriazavarait leszámítva nemigen ismerte az orvostudomány innenső oldalát. E dráma összehozta a már-már széthulló családot. Ám csak egy utolsó esélyt kaptak — mellyel nem tudtak élni —, vagy még azt sem. A következő szélütés elvitte az öreget. Furcsa módon, mintha a nagyapa tartotta volna össze őket. Távoztával azonnal újra elfajult a családi konfliktus. Enikőnek csak egy szikra kellett, és eszébe jutott a múlt.

Az öreg elvesztése mindenkit megviselt. Ünige imádta dédnagyapját, kihez foghatóan senki nem tudott mesélni. Csabának is jobb volt, ha vele sörözget-borozgat, mintha egyedül. Onnan bár mindig spiccesen jött haza, de soha tökrészegen. Enikőnek is akadtak pillanatai, amikor úgy érezte, anyósa és általa dróton rángatott férje mellett ő az egyetlen, akinek nem vethet semmit a szemére. Azt is sejtette, a háttérben az öreg csitítja lányát. Ám Veronika számára maradt a legnagyobb űr utána. Elvesztette azt, akiről gondoskodnia kellett. Kétségbeesetten próbálta e hiányt Ünige és fia iránti aggódásával pótolni.

Enikő pedig nem bírta magában tartani erről a véleményét. Végül egyik alkalommal annyira elvesztette önuralmát, hogy árvaházi neveltetésének teljes eszköztárát anyósa nyakába zúdította. Majd Csabáéba, aki újra és újra az italba menekült. Később már ok se kellett hozzá. Hol volt már az idő, amikor az iskolába indulás előtt soha nem ivott egy korty alkoholt sem?! S a sör és a bor helyét egyre inkább az erős szesz vette át. Enikő pedig elkövette az alkoholista feleségek jellegzetes hibáját: a maga vállára vette a leszoktatás teljes felelősségét. A legrosszabbat tette, amit tehetett. Mivel látta, a perlekedés csak ürügy az iváshoz, dugdosni kezdte az üvegeket. Látván férje találékonyságát az alkohol felkutatásában, ki is öntötte. Erre Csaba kezdett rejtekhelyeket keresni tartalékainak, amire természetesen rendszeres házkutatás lett a válasz.

Miközben így bújócskáztak, Veronika egyre nyíltabban okolta menyét fia italozásáért. Mivel Enikő már régóta egyetlen tanácsát se fogadta meg, legalább Ünigét próbálta menekíteni a háborús hangulatból. Fantáziája nem ismert határokat, ha ehhez ürügyet kellett keresni. Menye nem alaptalanul vádolta a kislány kisajátításával.

 

Enikő hiába próbálta takargatni a családi szennyest, kolléganői szép lassan kezdték összerakni az elejtett szavak mozaikját. Egyszer Lilla meg is kérdezte:

— Meddig akarod játszani még a mártírt? — A beszédes hallgatás után rákérdett: — Nincs ahova menned, ugye?

— Ünige… — próbált kislánya szoknyája mögé menekülni.

— Egy válás is jobb egy csatatérnél. Egy alkoholista apa jelenléte többet árthat neki, mint a hiánya! Erre nem gondolsz? És ha egy napon agresszívvé válik? Kérd ki Geta véleményét is. Ma éjszakás. Holnap reggel, mielőtt hazaindul, találkozol vele…

Másnap reggel megvárta, amint kolleganője átadta a váltást, majd félrehívta.

— Azt mondta Lilla, beszéljek veled… Azt tanácsolja, váljak el, de én Ünige miatt…

Nem bírta folytatni. Barátnője hosszasan nézett a szemébe. Ám ő nem az első, hanem a második válóperével húzott párhuzamot. Talán mert az volt a frissebb élmény? Vagy még mindig nem dolgozta fel, hogy Raul elhagyta?

— Még mindig szereted, ugye? — olvasott a szavak mögött. — A sok hiszti ködében feledésbe megy a szerelem… A szexmegvonással büntetés pedig kétélű fegyver. A férfitermészet követeli jogait. S előbb-utóbb törvényszerűen megjelenik egy tüzelő szuka, kinek karjaiban kisírhatja magát.

Talán jobb lett volna e két ellentétes tanácsot meg se hallgatni. S mindkettő egyazon személy szomorú tapasztalatára épült, ha nem is ugyanaz adta át… Két kilátás, melynek elkerülése ellentétes stratégiát követelt. A kettő közötti esetleges kompromisszum lehetőségét egyelőre elmosta Geta utolsó mondata. Végre bevallotta önmagának, már rég féltékenyen figyeli, Csaba nyolcadikosainak fele milyen olvadozó szemekkel néz tanárára. Már egy ideje görcsbe rándult a szíve, ha csinos nők társaságában látta. S ez gyakran előfordult. A tanári kollektíva fiatal, egykori osztálytársnői is meg-meglátogatták… Sok a csinos lány és fiatalasszony, elvált és férjezett az utcában is…

El kell ismerni, jóképű férfi. Ő pedig egy ideje csak egy hisztis hápé a szemében… A tüzelő szuka pedig mintegy beteljesítve a jóslatot, megjelent a porondon, még azon a héten, és elindított egy egész lavinát.

Egyeseknek a törtétek hallatán egy közmondás jutna eszébe: a baj sohasem jár egyedül. Mások Murphy törvényét emlegetnék: ha valami elromolhat, minden elromlik. Akadna, aki megcsóválná fejét, és arra hivatkozna, ahova az ördög beteszi a lábát… Az ilyen babonákban kétkedők a valószínűség-számítás egyik törvényét, sorozatok törvényét emlegetnék[2]. Talán mégis azoknak lenne igazuk, kik a Mindenható kezét látnák a történtek egybeesésében? Így akarta volna rávenni Enikőt a mocsárból való kilépésre, tegyen végre valamit a saját és gyermeke érdekében? Nehéz megmondani. Tény, Enikő még munkából hazaindulásakor is zaklatott volt. Amint hazaért, Veronika azzal fogadta, Csaba tíz perce telefonált, valamit otthon felejtett, kéri, vigye be az iskolába. Órájára pillantott, épp szünetre beér. Hamar megkereste, amit kért, majd elsietett.

Amint a folyósón közeledett a tanári felé, meglátta Csabát egyik ötödikes diákjának anyjával beszélgetni. Nem, nem Geta jóslata hatására állt fel a talpán is a szőr a látványtól. Az ezeréves női ösztön anélkül is megsúgta volna neki, ez az ízléssel kisminkelt, elegáns, csinos nő nem anyai aggodalomból állt szóba kisfia tanárával. Az a tekintet, amivel Csabára nézett, azt nem lehetett félreérteni, a mozdulatot, amivel megfogta kezét, azt még kevésbé! S az még hagyján! Amint meglátta, nem kezdett el magyarázkodni, hanem azzal a megvető tekintettel mérte végig, mely csak egy esélytelen vetélytársnak jár ki.

Enikő nem szólt semmit, csak fagyos tekintettel átadta a csomagot. Csaba zavarában nem tudta, miként reagáljon. Egy iskolai folyosó nem ideális hely ilyen jellegű konfliktusok megoldására, azonnal magukra vonnák nemcsak a ki-be járó és szülőkkel-diákokkal beszélgető kollégák, de a pletykaéhes kamaszok figyelmét is. Sőt az igazgatótól épp a múlt szünet alatt kapott alapos fejmosást, mert időnként ittasan megy óráira. Mire észbe kapott, már nem volt kinek magyarázkodnia. Mi lesz ebből otthon!

A minden idegszálában remegő Enikőnek épp csak anyósa kioktatása nem hiányzott, akinek Ünige szokása szerint beszámolt az esti „műsorról.” A szokatlan hevességű kirohanás elmosta Veronika gátlásait is, nála is kicsordult ama pohár, melybe már régen gyűjtögette a keserű cseppeket. Mivel unokája szeme láttára vesztette el önuralmát, és előtte szenvedte el a sértéseket, ez csak fokozta dühét. Nem válogatta már szavait. Életében nem hagyta el még olyan súlyos jelző a száját, mint „árvaházi cafka.” Ha eddig csak utalgatott rá, most szemébe vágta menyének, mekkora hibának tartja fia vele kötött házasságát. Egymás szavába vágva egyre növekvő decibellel folytatták párhuzamos monológjaikat, melynek Veronika egyik mondata vetett hirtelen véget:

— Ne csodálkozz, ha majd más karjába menekül! Meg is érdemelnéd!

Enikő azonnal abbahagyta a hadakozást. Felkapta rémülten szepegő kislányát, és átviharzott saját lakásukba. Ott ölbe vette, és úgy próbálta megnyugtatni, bár a belé rémülten csimpaszkodó kislány ölelésére inkább neki volt szüksége.

— Nyugodj, meg kicsim… Nyugodj meg… — mondogatta neki. Ám az nagyon lassan történt meg. Amikor Ünige már annyira magához tért, hogy kérdéseket tudott feltenni, kerülte a választ. Hiszen neki sem volt.

„Mi lesz most?” — őrlődött benne a kérdés, mint egy üresjáratú malomban, de ennél többre nem jutott. Anyósa is tud róla, sőt az egész az ő áldásával történik! Vagy egyenesen ő biztatta fel?

 

Csaba nem találta helyét aznap az iskolában, mardosta a bűntudat. Pechjére aznap későig benn kellett maradnia, nemcsak délutáni órái, hanem a Zrínyi Ilona matematika verseny miatt is, melynek kecskeméti döntőjére kísért másnap hat Brassó megyei kisdiákot. Örömmel újságolta annak idején otthon, amikor őt bízták meg — igaz, a hatból kettőt ő tanít —, de most legszívesebben lemondta volna. Ám azt mégse mondhatta a gyermekeknek és szüleiknek: „Az én családi problémáim miatt nem mehetnek a versenyre.”

A gyermekek szüleivel a megbeszélés elhúzódott, főleg egy harmadikos kislány aggódó édesanyja miatt: „Anikó megszokta…” „Anikó nem szereti…”, „Anikó elalváskor…” Mire hazaért, édesanyja már elutazott egyetemi találkozójára. Ő se lesz itthon a hét végén. Legalább nem szólalkoznak össze ismét, hogy majd rajta verjék el a port mindketten. Talán jó is ez így, Enikő is megnyugszik egy kicsit e három nap alatt. Ha ma este nem is tudja meggyőzni, vasárnap este nyugodtabb hangulatban hozhatja elő ismét a témát.

Lelkiismeret-furdalása volt. Szó se róla, belelátott az elvált asszonyba, aki „ötödikes kisfiáért” jött érdeklődni. Fogta meg már más anya is a kezét köszönetképpen, de a csinos asszonyról lerítt, tombolnak benne a hormonok. Hiába tagadná, hízelgett férfihiúságának, és már régen vágyott egy intim érintésre. Ha eljárt volna hozzájuk korrepetálni, ahogyan Asztalos Gizella kérte… Már-már beleegyezett, pedig… Nem, nem, nem szabad elindulnia ezen a lejtőn. S ráadásul igaza van, túl sokat iszik. Le fog szokni. Muszáj. Jó-jó, már ígérte nem egyszer, de most tényleg be fogja tartani. Ez így nem mehet tovább. Sajnos már ebben az órában nincsen, ahol virágot vehetne…

Hiába sejtette, mi vár rá, Enikő reakciójára nem lehetett felkészülni. Talán, ha tudta volna, mekkora csetepaté volt otthon… Egy összedőlt völgyzáró gát nyomán lezúduló áradat kismiska amellett, ami a nyakába zúdult. Hiába kísérletezett magyarázkodással, fogadkozása feltehetően nem is jutott felesége tudatáig. Csak még jobban lángra kapott tőle, mint a parázsló fa a szellőtől. Még Ünige is védelmére kelt.

— Ne bántsd, Aput! — állt közéjük.

A rémült hangocska, s a könnyes gyermekszemek hirtelen beálló áramszünetként vágták el a féltékeny asszony tombolását. Még a mondatot se fejezte be. A beálló döbbent csendben kislányára meredt, mintha azt mondaná: „Te is, lányom, Bruta?”, aztán sarkon fordult, és remegő lábakkal vánszorgott a hálószobába. Az ajtófélfában pillanatig megkapaszkodott, még belökte maga mögött az ajtót, majd ettől az erőfeszítéstől elhagyta minden ereje, egyensúlyát vesztve zuhant az ágyra. Hisztériásan zokogni kezdett, miközben alig kapott levegőt.

Csaba nem mert utána menni. Maga előtt látta a jelenetet, amint Enikő magából kikelve rivall rá:

— Menj kííí!

„Nem kellene ezt az elfajult vitát Ünige előtt folytatni…” — magyarázta magának gyávasága bizonyítványát. Inkább elővette rejtekhelyéről a pálinkásüveget, és töltött egy pohárral bátorságot gyűjteni. Jó ürügy volt vacsorához hívni a szokatlanul hallgatag kislányt, aki csak az evés befejezése után szedett össze annyi bátorságot, hogy meg merje kérdezni:

— Anyu miért haragszik rád? Még nem vagy részeg!

Azonnal mindkét kezecskéjével befogta a száját, mintha azzal visszaszívhatná a tilos kifejezést. Igaz, főleg Nagyi haragudott, ha kiejtette száján, de… Apja nem tudta mit válaszoljon. A Fennvaló úgy tűnik megsajnálta, mert Ünige, mivel nem kapott választ, kijelentette:

— Le akarok feküdni…

Csaba ránézett, majd az ajtóra, mely mögött nem tudhatta, a tomboló Fúria mennyire nyugodott meg. A gyermekszobába csak a hálószobán át lehetett bejutni.

— Kérd meg Anyut… — választotta a legkényelmesebb megoldást.

Enikő közben újra átélte a számára oly ismerős érzést. Apjának nem kellett, édesanyja elhagyta egy férfiért, első szerelme, Kicsi Ferkó elment, még nagymamája halálát is cserbenhagyásként élte meg. Anyósa a pokolba kívánja… Csabának arra a kicicomázott cafkára cserélte, de hogy még a kislányának sem kell… Lassan fáradt bele a fullasztó zokogásba. Mi lesz vele? Nem, azt nem várhatja meg, amíg az utcára teszik. Más nő ilyenkor szüleihez, rokonaihoz menekülhet, neki senkije sincs. Geta egy garzonlakásban nyomorog két gyermekével, Lilla most vette magukhoz lebénult anyósát, akit annyit szidott… Doina válik, Luminiţa szabadságon van, Ardeleanu doktor felesége betegesen féltékeny, Elenáék meszelnek… Albérletet honnan találjon ujjpattintásra? Még gyermeke is megtagadta… Miért? — terelte másfelé gondolatait a még nagyobb fájdalom. Nem járt messze a pillanattól, amikor már-már öngyilkossággal kezdjen kacérkodni, de Ünige megjelent legörbült szájjal, rémült arccal.

— Fektess le, kérlek… Feküdj mellém… — indult meg a patak az arcán.

Ez nála általában azt jelentette: „Gyere, ülj az ágy szélére, és mondjál egy mesét!” Néha egy kis simogatást, kényeztetgetést is, például segítsenek neki átöltözni, a szeretet jelének bizonyítékaként. Ám ha családi háború volt az esti műsor, s főleg ha kirobbantó ürügyként ő szolgált, akkor azt is:

— Feküdj mellém, és ölelj át, amíg elalszom…

Enikő felkapta a fejét, hogy ráförmedjen, menjen apjához, ha az ő pártját fogja, olyan hangnemben, mint egykor Kicsi Ferkóra, ám az anyai ösztön — rövid, de a kislány számára végtelennek tűnő habozás után — végül győzedelmeskedett. Míg ott feküdt átölelve a legkisebb mozdulatra felneszelő gyermeket, érezvén a heves szívverését, újra feltámadt benne az élni akarás.

— Nem, nem fogom azt tenni vele, mint anyám velem! Nem! Őt nem hagyom! — mondogatta magának.

Ünige egyre nyugodtabbá váló lélegzete mintha életerőt lehelt volna belé. Eleinte még az foglalkoztatta, miként fognak megélni szerény jövedelméből abban az inflációs világban? Ha eleinte valahol meghúzzák is magukat, kisgyermekkel még nehezebb lesz albérletet is találnia. Ám fellángoló dac visszaadta harci kedvét. Nem fogja az a cafka elszeretni tőle Csabát! E gondolat, aztán megszülte a bűnbakot, mindenért anyósát tette felelőssé. El kell menniük innen, messzire, más városba, talán külföldre is, Magyarországra. Legyenek minél távolabb ettől a hárpiától. Ha kikerül anyja befolyása alól, megszűnnek a viták, s akkor nem kell állandóan az alkoholba menekülnie vigaszért… Igen, ez a megoldás! Ahogy mások, ők is képesek lesznek majd a nulláról kezdeni. Ezt a hónapot, ami az iskola végéig van hátra, még kibírják valahogy, addig tervezgetnek, az is erőt ad majd nekik. Igen, erre rá kell vennie Csabát, bármit is szól anyósa…

— Ezt a csatát meg kell nyernem! Muszáj! Ha nem… — motyogta maga elé.

A pillanatnyi kétség által sugallt fekete jövő újabb erőt adott neki. Nem, nem veszíthet! Ez az utolsó esélye. Eszébe jutottak kapcsolatuk első hetei, még ott Baróton… A szép emlékek megnyugtatták. Ezt úgy látszik Ünige is átérezte, mert elaludt. Óvatosan kelt fel mellőle, felszisszent az ajtónyikordulásra, de kislánya nem ébredt fel.

Ekkor meglátta Csabát az üveggel maga előtt — még csak poharat se vett elő —, az adrenalin egekig szökött benne, pláne amikor tekintetük találkozott. Egy szempillantás alatt ismét ugyanazzá a Fúriává vált, mint két órával azelőtt. Életbevágó dolgot akar vele megbeszélni, ő pedig megint iszik, és nem beszámítható! Ember, a francot! Egy részeg disznó! Dühödten tépte ki a kezéből az üveget, és robogott be a konyhába a kagylóhoz. Ám ezzel a férfit is felrázta a letargiából. Gyatra egyensúlyi állapotát meghazudtoló fürgeséggel eredt a számára létkérdést jelentő nedű után. Pillanatra elkapta Enikő töltögető kezét, mégsem sikerült megkaparintania a kincset. Egy ideig dulakodtak, de az asszonykának sikerült kitépnie magát a kezéből, és — mivel férje elállta az utat a kagylóhoz — a fürdőszoba felé vette az útját, amelyet magára zárhatott, amíg megszabadul az utolsó csepptől is. Ám a nappalin átrohantában beleakadt egy szék támlájába, és átesett rajta. Az üveget elejtette, tartalmának egy része a szőnyegre ömlött, de azonnal fel is kapta, felugrott, folytatni akarta útját a fürdő felé. Az alkoholért őrjöngő férfi azonban utolérte. Feltehetően, ha megszerzi, amire vágyott, békét hagyott volna neki, de egy ilyen dulakodás nem a racionális döntések pillanata. Enikőnek a torka alatt összeszorított ruhától elállt a lélegzete, érezte, amint levegőbe emelkedik, háta fájdalmasat koppant a falon. Szerencséjére a blúza egyet reccsent, meglazult, és melle meztelenné vált.

— Add ide, te lotyó! — üvöltötte Csaba.

Bár az eltorzult arc látványa halálfélelemmel töltötte el, Enikő mégis a falhoz vágta a pálinkásüveget, mintsem odaadja. A szobát kocsmaszag árasztotta el, az üvegszilánkok szanaszét röpültek.

— Te büdös kurva, tűnj el az életemből! — emelkedett a levegőbe Csaba ökle.

 

 

[1] Utalás egy jól ismert székely viccre. A magyarországi, az amerikai és a székely-magyar találkoznak egy kocsmában. A magyarországi dicsekedni kezd, hogy Tihanyban olyan visszhang van, mely háromszor felel vissza. Nincs messze, odamennek, elkiáltja magát „Tihany!” – Hany-hany-hany! –  felel vissza a visszhang. Erre az amerikai: „Ez semmi, ott nálunk, at Niagara, visszhang felel vissza tízszer.” A többiek hitetlenkednek, meghívja őket Amerikába. Elmennek a Nigarához, ott elkiáltja magát: „Niagara!” – Gara –gara–gara–gara–gara–gara–gara–gara–gara–gara!” – felel a visszhang. „Ez igen!” – ámul a magyarországi. Kezdi vakarni a fejét a székely, majd kijelenti: „Ó, ez semmi! Nálunk a visszhang százszor felel vissza.” No, ilyen nincs, hitetlenkedik a másik kettő. Meghívja tehát őket Sepsiszentgyörgyre, ahol kiáll a főtérre, és elkiáltja magát: „Ingyen alkohoool!” Száz hang felel vissza abban a minutában: Hol? Hol? Hol?…..

[2] Habár több esemény egyidejű végbemenetele nagyon valószerűtlen, ha elég nagyszámú kísérletet végzünk, akkor törvényszerű az egybeesés előfordulása. Egy példa: Elég valószerűtlen, hogy két hatost dobjunk két dobókockával (esélyünk 1:36 vagyis kevesebb, mint 3%) Ám ha dobunk százszor, esélyünk 94%-ra nő, hogy legalább egyszer megdobjuk. Tehát elég sok kísérlet után a valószerűtlen események megjelenése szinte törvényszerű. 

28látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

10 Komment

  1. Ica, nehogy atess a lo masik oldalara.

    Talan epp ebben a szoban: “MINDENT” van a kutya elasva. Mindent tuzon es vason at. A fiat egy eleten at iranyito anyos “mivel mindent felaldoztam ertetek” jogot formal arra, hogy hatterbol iranyitsa a fiatalok eletet. Egy kerdest soha nem tesz fel: “Teged ez zavar? Segits hogy ne kovessem el tobbe e hibat!” Nem veszi eszre, hogy mi lakozik Enikoben. A vagy, hogy jo anya legyen, amelyet megtorpedoz minden folosleges tanacs, ertekeles, s meg szo szerint kritukusnek sem kell lenni ehhez. Bizony e szeretet onzo ha a melyere nezunk.
    a kovetkeyo mondat az abszolut onzes cimeert verseng: “Mindent felaldoztam ertetek, elvarhatok annyit hogy” Alalmazkodnia mindig Enikonek kell. O az idosebb a tapasztaltabb, az orvos, a…
    Az erem masik oldalat jol felvazoltad. Ket sorskonyv talalkozott, s ebbol torvenyszeruen kirobban az “eletre-halalra” konfliktus

    Ami pedig Mr. Alkoholt illeti, pont az anyos miatt nem lehet beismerni, hogy a problema letezik, es meg kell oldani. A “csaladi szegyen elkerulese eltussolasa” atveszi minden racionalitas felett az uralmat.

  2. Ó, Istenem! Ez annyira szomorú.
    Attila, most a #4-ben írtakkal teljesen egyetértek.
    Nagyon is kétoldalú ez az anyós-meny harc.
    Mi is a bűne ennek az anyósnak? Az, hogy a fiatalokon segítendő, elment nyugdíjba, feladva saját karrierjét? Vagy az, hogy lányaként fogadta a tapasztalatlan Enikőt, aki kezdetben igenis igényt tartott a segítségre?
    Vagy az, hogy mindent megtenne fiáért, unokájáért?
    Nézzük, ki mindenkire féltékeny Enikő…
    -a lányára,
    -az anyósára
    -mindenkire, aki szereti férjét.
    Vajon ő szereti? Biztosan. De a nagy bajt, akire igazán féltékenynek kellene lenni, Mr. Alkoholra, nem vette időben észre. Vajon már késő? Vannak ebből a stádiumból kijött emberek, de többen, akiknél nem visszafordítható a rettenetes folyamat.

  3. Éva, igen…
    Szabolcs, sajnos már rég forrt a levegőben…
    Avi Magyarországra semmi esetre. Ahhoz, hogy Ünigével elhagyja az országot, ahhoz apai beleegyezés kell. S tényleg olyan fekete egy személyiség Veronika? Barátnői vannak, nem is kevés, apját élete végéig gondozta, unokáját imádja, bármit megtenne érte, fiát is, talán túlságosan… Ez az anyósmenye menet épp ennyire egyoldalú? Én Enikő körmére is néznék egy kicsit…

  4. Még is betelt a pohár. Valahogy úgy tünik számomra, itt tragédia lesz. Kevés az esélye annak, hogy valami nagy megbékélés legyen. Mert mond Enikő elköltözik, de Veronika nem fogja hagyni, hogy nyugodtan élhessen Ünigével. Sőt a pipogya Csabát is arra fogja ösztökélni, hogy az egyszem unokájáért mindent kövessen el. Ugyan hova menekülhet egy ilyen szerencsétlen? Magyarországra, vagy? Várom a folytatásokat

Hagyj üzenetet