Nagy nemzetközi konferenciára voltunk hivatalosak a régióból. Károly és Paulo voltak a társaim. Károly komoly fiatalember, nagy tudós lesz belőle. Biztos vagyok benne. Az a fajta fegyelmezett, a modorosságig precíz ember, aki kínosan ügyel minden mozdulatára, aki nem mutatkozik lezserül még a saját lakásában sem, aki mindig becsukja a fürdőszoba ajtaját, amikor bemegy, és leoltja a villanyt, amikor kijön. Paulo éppen az ellentéte. Lezser, bohó, mindig vidám, de úgy vág az agya, mint a borotva. belőle is nagy tudós lesz.
A konferencia nagyszabású rendezvény volt, címe: Tisztelet a folyóknak (Tributa ad flumina) és a híres Pragati Maidan* (Újdelhi, India) biztosított neki helyet a maga huszonhárom pavilonjával. A világ minden tájáról érkeztek tudósok, szakértők, előadók, hallgatók. Képviselték a világ legjelentősebb vízgyűjtő rendszereit a Mississippitől a Volgáig, az Amazonastól a Sárgafolyóig, a Kongótól a Lénáig, képviselve mind az öt kontinenst. Mi a Duna országait képviseltük, de jöttek rajtunk kívül Ausztriából, Szerbiából, Romániából és Bulgáriából is többen, de ők csak, mint hallgatók. A mi előadásunk a háromnapos konferencia második napján, a „folyami szállítás” szekció keretén belül. Így mi is beállhattunk a hallgatók táborába szabadidőnkben, s a műsor szerint kedvünkre válogattuk a bevezető előadások, és a szekciók munkái között. A témák sokfélesége minden képzeletet felülmúlt.
Ha nem találtunk kedvünkre való témát, ide-oda ténferegtünk a Pragati Maidan több mint hét hektáros területén. A szálláshelyeket, étkezdéket és szórakozó lehetőségeket mind, mind megtalálhattuk itt.
Egyik szabad óránkban központi csarnok fedett parkolójában, az egyik bokszban megpillantottunk egy gyönyörű, fehér luxusautót. Ajtói hívogatón nyitva voltak. Ki tud ennyi szépségnek, kényelemnek ellenállni? A közelben sehol egyetlen embert sem láttunk, s mint három kamasz gyorsan beültünk a test formáját felvevő ülésekbe.
— Ez aztán a kényelem! — kiáltott fel Paulo hátradőlve a mellettem levő ülésen.
Károly is morgott valamit, de hirtelen kiszállt.
— Ember! — fordult Paulo felé. — Nekünk még dolgunk van! A délutáni hozzászólásomat át kell nézni, s azt mondtad, segítesz.
— Jössz? — kérdezte tőlem.
— Még maradok! — utasítottam el a hívását.
Kevés időt méláztam itt a nagy kényelemben, s gondoltam, nincsenek kenyérgondjai annak, akinek egy ilyen luxus Lexusra telik. Boldog ember lehet. Mintha irigyelném, nem is kicsit — futott át az agyamon. — Valami kellemes halk zene szólalt meg a kocsi hangszórójából. Ahogy a zenére figyeltem, egyszerre megszólalt mellettem egy férfi.
— Kellemes hangok, úgy-e?
A kocsi tulajdonosa szólított meg, s én sebesen kiugrottam az autóból.
— Jaj, ezer bocsánat! — mentegetőztem. — Nem akarok zavarni, már megyek is!
— Nem zavart — kellemkedet a férfi —, de milyennek találja az üléseket? Elég kényelmesek?
— Hogyne, persze, izé… — dadogtam meglepődve. — Nem akarok zavarni, és mégegyszer elnézést kérek, de olyan hívogatóak voltak a nyitott ajtók. Megyek azonnal, csak még elveszem a társam táskáját. Itt felejtette az ülésen.
— Társa is van?
— Itt volt, de már elment. Megyek én is!
— Mi ez? — kiáltott fel mérgesen, hogy belém szorult a mozdulat, ahogy indultam volna. — Eltörték a teniszütőmet! Ezért fizetni fognak! — dühösködött tovább.
— De hát, nem nyúltunk semmihez! — szabadkoztam meglepődve. — A zene is magától szólalt meg.
— Azt én indítottam be, amikor megláttam, hogy vendégem van — mondta békésebb hangon. — De eltörték a teniszütőmet. Fizetni fognak! — váltott újra dühösre a hangja.
Nem volt időm válaszolni, mert becsukta a kocsi ajtaját (mind a négy ajtó egyszerre csukódott), halkan felberregett a motor, a boksz ajtaja felnyílott, és a kocsi kisuhant az útra. Bambán néztem utána, s álltam, mint Bálám szamara. Aztán megráztam a fejem, s társaim után indultam. A szállásunk előtt találtam rájuk, a szökőkút szélén üldögélve, és elmerült vitába merülve.
— Félbe kell szakítanom értékes eszmecseréteket! — léptem oda hozzájuk.
— Képzeld, ez a fafejű… — kezdte volna Paulo, de közbevágtam.
— Megérkezett a csoda autó gazdája!
Meglepetten néztek rám, és kissé dühösen is, hogy más irányba tereltem a beszélgetést.
— Mi? Hogy?
Elmondtam nekik, mi történt, s hogyan. Arra voltak kíváncsiak, vajon ki az illető, de erre nem tudtam válaszolni, hiszen nem mutatkoztunk be egymásnak.
— Semmi baj — szóltam —, mert itt jön éppen Kareena, a mi kedves, csínos szálloda-igazgatónőnk, aki mindenkit ismer. Ő majd megmondja nekünk.
— Üdvözletem, uraim! Kit kellene ismernem? — ért oda hozzánk Kareena.
Elmagyaráztam neki is a helyzetet, mire nagyot kacagott.
— Hogyne ismerném! Hiszen ő nem más, mint Kumar Sheik, a főigazgató!
— Mi van ezen nevetni való? — kérdeztem kicsit megbántódva, gondolván, rajtam nevet.
— Csak annyi, hogy elszalasztottál egy kellemes kis légyottot megnyerő főigazgatónkkal!
— Csak nem?
— De bizony! Besétáltál a csapdájába, s azért lett dühös, mert mégis otthagytad. Egyébként ez nálunk nem is olyan ritka dolog az utóbbi időben. Sőt a politika sem nézi rossz szemmel az ilyen kapcsolatokat — része a túlnépesedés elleni kampánynak, mint a színes gyöngysor a nők nyakában*.
– – –
* Pragati Maidan = magyarul a haladás indokai
(*Ha a ciklus termékeny időszakában (a ciklus 11.-től a 17. napjáig) tartózkodnak, a nem kívánt teherbeesés lehetőségét nagymértékben csökkenthetik. Ez az un. Ogino–Knaus-féle módszer. Egyes hindu nők ezeken a napokon a tilos jelzést közvetítő színű gyöngyöt viselnek a nyakukban.)
Legutóbbi módosítás: 2012.12.20. @ 19:00 :: dr Bige Szabolcs-
