Marthi Anna : vázvers (egy pillanatig nő voltam)

 

Végigolvastalak, már előre tudva a szavakat,

Amerikában a whiskyt csomagolják ilyen zacskóba,

amibe téged, kedvencemet: fonákján apró csillagok,

csillogó arany festékből, az első szakadásig

nem látszottak, mennyi út… így a címed kibújt,

lassan leszakad rólad ez a védő, meleg-barna háncs,

nekem nem nyújtottak gondolatokat a lapok,

maradt, mi rám maradt: érzés-varas homály.

Ülepedéses kövek gördültek bennem tőled, elbújtam, hátha

gyerektalpas szeretésből fakadna ajkadról a borízű

a szavak otthona, miben elém terítetted kincsben-ázott

ázott kincseid; rozsda-pecséted sem kerülte el sóhajom,

s én hajamba fúrtam megmaradt erőm neked,

temetkezel, pedig érted időtálló e néhány csenevész kinézetű

érzelem, csak olykor megesik, hogy elsomfordál az éterig.

Legutóbbi módosítás: 2011.05.15. @ 07:08 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak