Nem ijedezek, poént sem lövök le.
Marad a köszönet.
Megemberelem magam, mert szólok,
mindenki nevében, ha megy, ha nem
csupán a magaméban. Tudtad, milyen
érzések kerítenek hatalmukba olykor,
ha elkapom azt, amit a pillanat ad?
Amit, akkor, ott éppen úgy, sehol máshol…
mert nekem szánta az ég, és szép, …és
persze eltölt a bels? béke t?le,
mondhatnám a felemelés stációit is,
miközben leginkább arra gondolok,
hogyan jutottam el idáig,
mért veszem észre, amit tegnap
nem sikerült, mi változott meg,
amit?l ma az élet nyújtotta játék
egészen apró részleteit is a helyén érzem…
Választ remélsz, vagy régr?l tudod,
teljes id?b?l kandikáló, pofon egyszer?vé
teszel, ha meghalhatok* szavaidtól,
mert jobb belehalni ebbe, mint
nem találni a hétköznapban: minden pillanat
nagyszer?ségét, ami van – csak odajutni nehéz.
*értsd: élek-halok
Legutóbbi módosítás: 2011.05.27. @ 10:30 :: Marthi Anna
