Marthi Anna : Meghalok a lélekápoló szavakért

Nem ijedezek, poént sem lövök le.
Marad a köszönet.
Megemberelem magam, mert szólok,
mindenki nevében, ha megy, ha nem
csupán a magaméban. Tudtad, milyen
érzések kerítenek hatalmukba olykor,
ha elkapom azt, amit a pillanat ad?
Amit, akkor, ott éppen úgy, sehol máshol…
mert nekem szánta az ég, és szép, …és
persze eltölt a bels? béke t?le,
mondhatnám a felemelés stációit is,
miközben leginkább arra gondolok,

hogyan jutottam el idáig,

mért veszem észre, amit tegnap

nem sikerült, mi változott meg,

amit?l ma az élet nyújtotta játék

egészen apró részleteit is a helyén érzem…

Választ remélsz, vagy régr?l tudod,

teljes id?b?l kandikáló, pofon egyszer?vé
teszel, ha meghalhatok* szavaidtól,

mert jobb belehalni ebbe, mint

nem találni a hétköznapban: minden pillanat

nagyszer?ségét, ami van – csak odajutni nehéz.

 

*értsd: élek-halok

 

Legutóbbi módosítás: 2011.05.27. @ 10:30 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1351 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak