Marthi Anna : Bozontkopár

 

Szikla-meredélyen az utolsókat rúgta.

Kiszívta erejét a perzselő augusztusi nyár;

csak hajnaltájban lelt harmatból oltotta

végtelen szomját. Ez volt az otthona mégis,

régóta remeteként ázott-fázott, barlangra nem lelve,

hajléktalanságát befogadta a sűrű, a kopár – erdőtől

induló véget nem érő pusztaság – szárazhúsú aszkéta

magát gyötörte, míg elméje andalító szelekkel barátkozott.

Csak saját, belső csendjének harangja kongott.

Ürességből fakasztott halandóságát meghaladó vágy-életet.

Maradt a mindenség ajakán csüggve:

isten-magányra szomjazott.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1324 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak