Hájas Csilla : Nevelem a húgomat

 

 

 

A húgomnak annyian parancsolnak nevelés címszó alatt, hogy kénytelen voltam én is közéjük állni. Nehogy még a végén elzülljön.

Én csupa megbízható, jól bevált, radikális módszerrel dolgozom. Gyereket nevelni például úgy szoktam, hogy a vége mindig b?gés. Önhibámból kívül folyólag. Vagyishogy nekem semmi közöm hozzá. Ezt rajtam kívül senki nem gondolja így. Amikor a húgom b?gni kezd valamiért, igyekszem eltisztulni a közelb?l, lehet?leg még az aktuális karhatalom megjelenése el?tt. Amennyiben ez nem kivitelezhet?, mert a menekülés útja el lett zárva két, belém csimpaszkodó gyerekkar által, akkor csak úgy teszek, mint, aki meghalt. Ez esetenként némi komikumot idéz el?. Mert láttak már mosogató halottat? Vagy esetleg porszívózót? Nem? Egyszer okvetlenül meg kell nézniük, nagyszer?en alakítom mindkett?t.

Szóval, amikor a karhatalom el?rohan, a szokásos „mit nyomorgatod azt a szerencsétlen gyereket már megint” kezdet? népdallal, akkor én reflexb?l válaszolok, hogy nem is láttam errefelé gyereket kódorogni már évek óta. Ami sajnos nem teljesen fedi a valóságot, mert a szóban forgó, évek óta nem látott kódorgó ott szipog mellettem, és pont most törli az orrát belém. Vér nem válik vízzé. Hiába.

Erre a karhatalom lemondóan sóhajt, megereszt még egy-két népi bölcsességet, többek között elhangzik a kedvencem is, „ez a gyerek minden rosszat t?led tanul”, ugyanez megtalálható még egy változatban is, „csak rosszat tanul t?led a gyerek”. Nem tudom, melyik árul el kevesebb negatívumot.

Pedig itt eléggé nyilvánvaló félreértések forognak fenn. Én nagyon jól tudom kezelni a gyereket, csak id?nként elegem van az azon pillanatban kitalált játékokból, amikre rá vagyok kényszerítve, mert ha nem, akkor jön a „miért nem foglalkozol ezzel a gyerekkel” cím? lelkiismeret-ébresztgetés. Azért mindennek van határa. Nem hinném, hogy van az univerzumban olyan nép, amelyik ismerné a fenékforgó iskola nev? agyér-elmeszesedéstokozó id?töltést. A követend? recept a következ?képpen hangzik: végy egy majdnem két méter magas idiótát, aki hajlandó a földre ülni törökülésben és forogni a fenekén, hibbant módra. Amíg ezeket az önbecsülés romboló cselekedeteket véghezviszi, te röhögj, ameddig bírod cérnával. Napi háromszor egy kiskanállal bevenni, és a tüd?gyulladást meg a korai elhalálozást valamint az aranyeret garantáltan távol tartja a háztól. Az épesz? embereket is, mellesleg.

A föntebb említett zsarolásokkal rá vagyok kényszerítve bizonyos méltóságomon alulinak tartott cselekedetekre, ámde nem csekély büszkeségemre kijelenthetem, hogy eme recept alanya még sohasem voltam én. Ami köszönhet? a határozottságomnak, az erélyes fellépésemnek és nem utolsósorban a cséphadarónak, amivel közlekedem az utóbbi id?kben. Ez megnyugtatja egy kissé zilált idegrendszeremet, és elegend? tekintélyt biztosít számomra céljaim eléréséhez. De id?nként el?fordul, hogy már nem nyújt megfelel? védelmet egy ilyen, kávédarálónak is beill?, nyolc napon túl gyógyuló sérülések okozására alkalmas eszköz és ilyenkor megfelel? mennyiség? határozottságot érzek magamban arra, hogy apró darabkákra szaggassak valami emberfélét. Akárkit.

Azért szokott értelmes megnyilvánulásokat is produkálni ez az id?nként idegesít?, máskülönben aranyos kis emberszabású. A múltkor például stratégiai szemszögb?l felosztotta a házat különböz? uralkodási területekre. Apa uralkodik a szobában, anya a konyhában, én a gyerekszobában, és mivel az öcsémnek és neki nem jutott uralkodási terület, ?k lesznek az alattvalók. Ezzel a gondolatsorral mélységesen egyetértettem, csak szerettem volna kapni egy írásbeli nyilatkozatot mindezekr?l, lehet?leg, még miel?tt az öcsém hazaér. Mivel a húgom életéveinek száma mindösszesen öt, és az írástudománya kissé hiányos, ezért ett?l a m?velett?l fájó szívvel, de eltekintettem.

Tudtam én, hogy mégiscsak ki kellett volna csikarni azt a bizonylatot. Az öcsém már nem volt annyira elragadtatva attól, hogy ? is alattvaló és pár keresetlen szóval kifejezte véleményét mindezekr?l. Mondandójának tömörsége – az öt nyarat megért fityfiritty számára – spanyol nyelven elhadart mézeskalácsreceptnek t?nt, kés?bb siettem ?t meger?síteni mindezekben.

Az öcsémmel, ritkán veszekszünk, mert már civilizálódott annyira, hogy lehet vele értelmes emberi nyelven kommunikálni, és már megért más vezényszavakat is a „tedd le és a ne edd meg”-en kívül. Legutóbb már egész kulturáltan veszekedtünk, a tükörnek csak a fele hasadt be, a polcot és a szekrényajtót egész jól meg lehetett ragasztani.

De szoktunk mi együtt is m?ködni, a jó cél érdekében. Egyszer például nekiálltunk és kimostuk a szennyest. Apa nem hitte el, hogy mi voltunk. Csak amikor bement a fürd?szobába és a cip?je rögtön átázott, látta, hogy a centrifuga teteje letört, a csempe néhány darabja hiányzik a falról, és a villanykörtét rejtélyes okokból kifolyólag valaki körbetekerte WC-papírral, akkor hitte el. És hirtelen olyan barátságosan kezdett el mosolyogni, hogy ijedtemben hátraléptem.

A húgom kíváncsi természet. Korántsem annyira izgalmas ez a környezetének, mint amilyen jól hangzik. F?leg amikor megtalálja a karácsonyi ajándékokat a szekrényben, vagy amikor felborítja a párologtatómat és a benne lév? olaj, ömlik bel?le nyolcvankét irányba. A sokadik „mi ez” kérdésre már csak azt válaszolom, hogy az vagy valami, vagy megy valahová, de mindenképpen hagyd békén. Mindezek után barátságosan érdekl?dök afel?l, hogy egészen biztosan nincs valaki más, akit lehetne idegesíteni rajtam kívül? Erre az ötévesek nyugalmával feleli, hogy „téged a legérdekesebb”. Most erre mit mondjak? A hiúságomon keresztül fogott meg a kis csibész, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

Id?nként ugyan be kell vetnem némi testi fenyítésre utaló ígéretet, azért, hogy a tekintélyemet fenntartsam. Kilátásba helyezek egy-két könnyfakasztó orrcsavarást, fülszaggatást, és a szemgolyók hüvelykujjal való kitolását, erre a húgom azt feleli, hogy hagyjam békén az üregeit. És tovább ugrál a mellkasomon. Ennyit a gyerekkel szembeni józan viselkedésr?l.

Minekutána kijelentette, hogy a barátomat jobban szereti, mint engem, végképp letettem arról a szándékomról, hogy a jöv?ben bárkit is hazahozzak, az arra érdemesnek tartottak közül. Még a végén végleg kitúrnak a helyemr?l. Pedig az egy fontos pozíció: én vagyok a világ legviccesebb, legokosabb és legbefolyásosabb n?vére. Egyvalaki számára mindenképpen. Akkor is, ha id?nként csúnyán nézek, türelmetlen vagyok, különböz? testi fenyegetéseket helyezek kilátásba, és bizonyos mézeskalácsrecepteket mormolok idegen nyelveken…

 

 

Ezt a novellát ajánlom bizonyos lassan gépel? ismer?sömnek, aki gyerekterrorizálással gyanúsít állandóan és teljesen alaptalanul.

 

Legutóbb szerkesztette - Hájas Csilla
Szerző Hájas Csilla 29 Írás
Hájas Csilla vagyok, a határon túli magyarsághoz tartozom, jelenleg Kárpátalján élek. Bemutatkozni sosem szerettem. Vallom azt, hogy az első benyomás sokat nyom a latba. És az ekkor keletkező véleményeket, később nagyon nehéz kiradírozni. Bemutatkozni felelősség, és én mindig is egy gyáva alak voltam. Családügyileg ott állok, ahol a part szakad. Édesapám festőművész, az anyám szobrász, én meg nem értek egyikhez sem. Amihez nagyon értek, hogy milyen módon lehetne még több hülyeséget csepegtetni a hatéves húgom fejébe, de nem hinném, hogy ez olyan nagy büszkélkedni való, mert ritkán vagyok megdicsérve érte. Húsz éves vagyok, a húszévesek minden bajával, és örömével, ujjongásával, kudarcaival és sikereivel, csalódásaival és élményeivel, reményeivel és bizakodásával együtt. El nem cserélném az életem senkiével. Harmadéves bölcsészhallgató vagyok, egyszerre két szakkal a nyakamban, amit már keservesen bánok, de a világért sem hagynám egyiket sem. Hogyisne, mikor ennyi verítékembe került idáig eljutni? És mikor már több van mögöttem mint előttem? Ezekkel szoktam magam vigasztalni, mikor szorul a nyakamon a hurok és vizsgaidőszakban döglőfélben van a diákféle, közöttük én is. Szerelmes is vagyok, ez a legjobb dolog a világon, a párom egy nagyszerű férfi, és ezt a tényt alátámassza az a körülmény is, hogy már két éve nyomorgatjuk egymást, maradandó sérülések nélkül. Szeret engem, na. Néha én sem hiszem el, hogy ilyen is van. Elvisel az összes hibámmal együtt, amikor hisztizek, amikor rám tör valami bolondéria, és nem akar múlni, akkor is szeret, amikor reggel nyűgös vagyok, amikor tiszta vizes minden a fürdőszobában utánam, amikor éjszaka beszélek álmomban, amikor nincs kedvem semmihez, amikor odaégetem a tejfeles csirkét, (amit nálam jobban senki sem tud, mármint odaégetni), amikor kötekedős hangulatom van, amikor kiabálok, amikor gonosz vagyok, amikor nem érdekel semmi és senki csak én, amikor idegesítő vagyok, amikor csúnyán beszélek, amikor türelmetlen vagyok, amikor utálom az emberiséget, amikor beképzelt vagyok, amikor lenézek mindenkit, amikor azt hiszem, hogy parancsolgathatok bárkinek, amikor irigy vagyok, amikor cseppet sem nőies. Azt hiszem, mindezek ellenére szeret. Bolond is vagyok, mert szerintem ebből kell egy csipetnyi mindenkinek. Szeretek feltűnő lenni, betegség, de nem találom az ellenszerét. Szeretek hangosan nevetni, mezítláb szaladni, szeretem a selymet, a fát, az ezüstöt, a lovakat, a frissen nyírt fű illatát, a színeket, mert színes vagyok magam is. Szeretem a szelet, a cseresznyét, a vizet, a kéket, a felhőket, a vadgesztenye illatát. Szeretem a Jóbarátokat, Agatha Christie-t, a meglepetéseket, az állatokat. Fontos számomra a család, még akkor is, ha a novelláimból minden leszűrhető, csak ez nem. A humort használom arra, hogy valami jobbá váljon ezen a világon. Mindent összevetve, boldog vagyok. Imádok élni!