dudás sándor : Interjú Józsa Marával

*

  

Egy riportsorozat keretében, még a múlt év őszén Héttoronybéli alkotótársam: Józsa Mara felkért interjúalanynak. Szívesen álltam kötélnek. Már a válaszok adása közben éreztem, hogy őt magát is szerepeltetni kell, nem maradhat ki az általa elindított sorozatból. Akkor jeleztem is felé ezt a szándékomat. Jelképesen mondva, rábólintott, azzal a kéréssel, majd a későbbiek folyamán.

Most érkezett el ennek ideje és most akasszuk a hóhért…

 

– Úgy vélem, a szokottnál kicsit szigorúbban közelítem meg az irodalmi dolgokat. Vállalod így is?

– Igen, vállalom! És igazán nem akarom elkomolytalanodni, de reménykeltő számomra, hogy e bevezető után kérdezel…

– Mondj, kérlek, pár szót magadról.

– A minap azon morfondíroztam, ha annyit élek, amennyit apám, akkor még 1/5 van hátra, ha annyit, amennyit anyám, akkor 1/3. De ki tudhatja ezt?! S hogy miért foglalkoztat? Mert a maradékba kellene belesűríteni mindazt, amit eddig nem éltem meg… Van két gyerekem, a fiam 27 éves, a lányom 25… Ha visszatekintek… Voltam kishitű, voltam gyáva… És azt sem mondhatom, hogy túlnyomóan bölcs döntéseim voltak…

– Mit jelent neked az irodalom fogalma?

– Irodalom! Egyfajta magasztosság, amelyben szavakból épül az oltár! Egy időben sokat gondolkoztam azon, megéri–e a ráfordított időt, ha „körön kívüli” maradok… Ha nem minősül irodalomnak, amit csinálok… Ma már ez nem lényeges számomra. Sokkal fontosabb, hogy vannak, akikre fel tudok nézni!

– Mi késztetett írásra? Hol a helyed az irodalomban? Ki a kedvenc szerződ?

– Az írás nekem sokáig pótcselekvés volt. Talán még a legutolsó nekifutáskor is… kezdetben, igen.

Helyem az irodalomban? Félúton! Nem képzelek magamról, az írásaimról, hú, de nagy valamit…

Olyan író, aki az alapokig megrengetett, egy van: Roald Dahl. Amikor először olvastam tőle, nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy a könyvet ne vágjam a sarokba. Hihetetlen módon tud csigázni, s az ember csak vergődik, no, ezt mégse! Egyik novellájában egy smucig műgyűjtő, hogy kevesebbért jusson a világritkaság számba menő szekrénykéhez, azt hazudja, csak a mívesen faragott lábakra van igazán szüksége, s mire a kocsijával a bejárathoz tolat, a készséges tulajdonosok lefűrészelik a lábakat. És mindez a kicsinyesség mintapéldájaként úgy megírva, hogy az ember tehetetlenségében a falat kaparja… S maga a gondolat olyan mélyre ül az olvasóban, hogy nem lehet könnyen szabadulni tőle…

– Ahol élsz, tudják azt, hogy író vagy? Hogy fogadják? Eltérő a viszonyulásuk hozzád, mintha nem írnál?

– Író?! Még mindig túl van misztifikálva, nem? Pedig manapság nincs meg az a belső tartalma ennek a szónak, ami lehetett még Jókai, Móricz idejében…

Hogy ki, s hogyan viszonyul, nos, embere válogatja. Az orvosunk mindig lelkesen érdeklődik, a szomszéd nénit abszolút nem érdekli…

– A család hogy fogadja? Támogatnak? Nem várnak tőled nagyobb elismertséget, folyóirat–publikálást, könyvmegjelenést?

 – Amíg a gyerekeim itthon laktak, voltak apróbb nézeteltérések, mert nehezen tűrték, hogy nincs időben ebéd, vagy hiába szólnak hozzám, meg sem hallom, mert éppen alkotok. De mindig számíthattam rájuk, ha az írással kapcsolatban segítségre volt szükségem. Olvassák is időnként, amit írok.

Amíg Baján működött az irodalmi kör, volt újságja is, abban rendszeresen megjelentek írásaim, s ezen kívül is néhány újságban, de ez a „megjelenés” nem olyan nagy szenzáció nálunk. Talán, mert kiskorukban több újság hatvani tudósítója voltam, s nekik természetes volt, hogy láthatják a cikkeimet nyomtatva.

– Ha nincs az irodalmi élettel magasabb célod – mi inspirál, hogy mégis írj?

– Tényleg nincs! Írok, mert jólesik… Írok, mert kíváncsi vagyok… a reagálásokból sok mindenre válasz jön…

– Tisztában vagy az író felelősségével?

– Maximálisan! És éppen ez a felelősség–érzés kezd más irányba hívogatni, az eddig járt útnál fontosabb felé.

Milyen stílus híve vagy? Vagy ez változik, mondjuk téma szerint?

– Úgy gondolom, változik. Téma és műfaj szerint is…

– Mit tartasz legnagyobb sikerednek? És bukásodnak?

– Mindig a legújabbat, siker most például az, hogy a múlt hónapban a Vajdaságban bemutatták A nagy üzlet című darabomat. Bukást nem jegyzek! Bánataim vannak: ha nem nyerek egy pályázaton, ha egy írásomat nem értik meg…

– Szerinted a könyvnek van még jövője?

– Ha kevesebb és olcsóbb lesz, akkor mindenképpen, mert egy könyvvel leülni élmény… Minden könyvnek illata van… Te nem szoktad szagolgatni? Szeretem az új könyveket is, az illatukat, a hangot, ahogy peregnek szét az összepréselődött lapok… De a régi könyvek az igaziak, annyi mindenről mesélnek azon túl is, ami betűkből van bennük.

– Mit üzensz a most kezdő íróknak? Olvasóknak?

– Hogy legalább kétszer annyit olvassanak, mint amennyit írnak! És mindenféle „trükköt” vessenek be, hogy fejlesszék a képességüket, hogy ki tudják alakítani a saját stílusukat.

Az olvasóknak köszönet a ránk fordított időért, és kérve még egy keveset, szánjanak pár percet arra is, hogy közlik az íróval a véleményüket.

– Nagyon szépen megköszönöm kérdéseimre adott válaszaid.

Kedves Toronytársunk jelenleg is merész terveken dolgozik, már hosszabb ideje hetente tanúi–olvasói lehetünk író–, költőtársainkat megszólaltató–bemutató interjúsorozatának, Zenehintó visz a fénybe c. írása is nagyszerű sorozat. Kívánunk neki jó egészséget, kitartást, örömöket, sikereket úgy a családi életben, mint az egyáltalán nem könnyű literátori pályán.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.05.18. @ 14:36 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 773 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.