(Újonckodásaink emlékére)
„Előkelőek nem vagyunk…”
Így zengett egykor a dalunk.
Dac szülte láz vitt, vak bakancsok róták,
bűvköreit a placcnak, s mi vért izzadtunk.
őrmester dűh kisért s belénk csillapult,
bár üvöltött, mint akit tép a köszvény,
-megtörni akart sose volt bűnökért,
átfújtuk rajta e rebellis nótát.
„És pénzünk sincs elég…”
Nincstelen nemzedék.
Tizennyolc évnyi vágy vállunkra feszült,
suhancálmok, lázadó csillag-csatatér
csipkézte ki, mikor tova tűnt az éj
s béklyót vájt a testbe vajúdó hadunk.
A múltba nézéstől mind kijózanult,
a jövőbe meg belerészegült.
„Sőt gyakran jól se lakhatunk…”
S mennyi rendet vágtak rajtunk,
elviseltük, hogy orvul törjenek ránk
dübörgő föld öléből. Feltámadtunk.
Téli fagyban égtünk, nyárban megfagytunk.
Nem fájt, beforrt a seb, csak lelkünk vérzett.
Az hullt térdre, ki ránk bűnjelet vésett.
Ellenállt a kő, hegynek hitte magát.
„De új világot építünk mi…”
Mondták, nem kell már félni, tűrni,
hadakozni a gyáva, bűnös kaszttal.
A dúsan ránk tört rosszat kell legyűrni,
hogy a kurta jónak tudjunk örülni
s talpra állni ott, hol a sors ránk számol.
A haláltól se kérhettük ott számon,
égzengéssel jön, vagy csendes malaszttal.
„És ez a legszebb mesterség…”
Meghalni, hogy megszülessél,
mikor újra hív a had s zeng a nóta
s dalban fogan meg majd egykori hited,
hol megkövült út őrzi lépteidet,
élj bárhol, Fokföldtől a Dunapartig,
mindegy, hogy alkony hull rád, vagy hajnalpír,
ha indulnunk kell újra…tüzér módra.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.14. @ 11:47 :: Seres László
