„Bűnömet végül megvallottam neked
és nem takargattam vétkemet.”
(Zsolt.32:5)
Kiállni
reszkető lábakkal
anyám elé
szégyen nélkül ma se mernék
– bár újra hallhatnám intő szavát –
hogy megvalljam vétkeim neki
mint rég
Nem alázott meg
soha
ha csínyt követtünk el
körbelihegtük őt
százszor elhadart érvvel
magunkat mentve csak
egymás mögé bújva
ő? nem a bűnöst kereste
a bűntelent
s dicsérte őt nekünk
fennhangon
ilyen az ember
tanuljatok tőle
végigmért szótlanul
s mi hallgattunk
mintha csendes eső mosna egybe
egymást felülmúlva
Önmagunkkal büntetett
Hagyta
hogy az elhallgatott bűn fájjon
tisztuljon
a lelkünkbe mart seb
és várt
várt a kibírhatatlanságig
tudta
hogy bűtudattal könnyek közt
elébe áll majd
– véréből kisajdultak
kibogozhatatlan igazságával –
bűnösök közül
a legbűnösebb
Legutóbbi módosítás: 2011.04.26. @ 17:00 :: Seres László
