Marthi Anna : Albatros

szárnyas vers

 

ó mily régen szállok én veled

az égtükröző tengerek felett

szárnyad sepri a hullámokat

már a teljes időnek őre vagy

 

a napba réved gombszemünk

és fehéres habokból öltözünk

a piciny szívmotor könnyűség

szárnyunkon ring a lenge szél

 

alig húsunk óriás eget húzva

ezernyi szárnnyal fátyolozza

azúr útjait a rendező elvnek

fény-küszöbét a végtelennek

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak