H.Pulai Éva : rkény István

ââ?¬Å¾Ã¢â?¬Â¦úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemt?l. ââ?¬Â¦sokszor kapkodva, minden csöngetést?l összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkez?t?l nem sok jót várhattam.ââ?¬Â

 

 

„Amikor megszülettem, olyan felt?n?en szép voltam, hogy a f?orvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amit?l a többi mamák irigyen felsóhajtottak.

Ez röviddel az els? világháború kitörése el?tt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes érték? sikerem. Ett?l kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemb?l vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.

Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.

De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregünket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazatérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítették meg az én írói pályámat.

Már ebb?l is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom – néhány kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novelláskötetet, két színdarabot -, úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemt?l. Talán ez az oka, hogy mindig sz?kszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetést?l összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkez?t?l nem sok jót várhattam.

Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tökéletességet, de aztán csak koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bár egyre jobban kitanultam a mesterségemet, önmagamat, a bennem rejl? beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem.”

 

 

 

 

Örkény István: Egyperces életrajz (1968) – In: Visszanézve, Budapest, Szépirodalmi 1985; Újabb, b?vített kiadás: Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004, 5. o.

 

 

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) író, gyógyszerész, az Újhold társszerkeszt?je; a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremt?je.

 

Örkény jómódú polgárcsaládban született a tízes évek elején. Édesanyja Pet? Margit, édesapja Örkény Hugó patikus. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a M?egyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben.

 

1937-ben kapcsolatba került a Szép Szó körével. 1938-ban – rend?rhatósági figyelmeztetésre – apja Londonba küldi; ahol egy orvosi folyóirat kiadásban vett részt. 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. 1940-ben, a kirobbanó világháború hírére hazatért, ismét beiratkozott a m?egyetemre, 1941-ben kapott diplomát. 1942 áprilisában vonultatták be katonának, májusban indult a 2. Magyar Hadsereg katonájaként a doni frontra. 1943-ban hadifogságba esett. Csak 1946 karácsonyán térhetett haza.

 

1949-t?l az Ifjúsági Színház, 1951-t?l a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgja volt. 1954-t?l a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, 1958 és 1963 között az 1956-os forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá – ez id? alatt az Egyesült Gyógyszergyárban (ma Egis Gyógyszergyár) dolgozott vegyészmérnökként.

 

 

Az ötvenes években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsa irodalomtörténésszel, akivel 1965-ben kötött házasságot.

 

József Attila-díjjal jutalmazták 1955-ben és 1967-ben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. 1973-ban Kossuth-díjat kapott.

 

1979-ben végzetes kór támadta meg, de még halálos ágyán is dolgozott. 1979. június 24-én hunyt el Budapesten. Halála óta felesége gondozza hagyatékát és életm?vét.

 

Örkény a magyar abszurd dráma kit?n? képvisel?je. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelm?en jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szerepl?i hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre.

 

Els? novellái a rövid élet? Keresztmetszet cím? lapban jelentek meg (Gy?lölet, 1934; Fiatal lány, 1935; Pánik, 1936). Els? regénykísérletét, melyet Szerb Antal jól sikerült Márai-utánzatnak értékelt, a Révai Kiadóhoz adta be.

 

Els? jelent?s novelláját a Szép Szóban József Attila közölte: a Tengertánc groteszk jövendölés a náci ?rületr?l. Az írás fölkeltette a hatóság figyelmét is: Örkénynek külföldre kellett utaznia, s csak a háború kitörésekor jött haza. Els? kötetén (Tengertánc, 1941) a modern európai áramlatok hatása érz?dik.

 

A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait dokumentarista prózában (Emlékez?k, amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban, 1946; Lágerek népe, 1947), és drámában (Voronyezs, 1947) is megörökítette, szinte els?ként hírt adva. Az 1940-es években prózája a realista, társadalomábrázoló irodalomeszményhez közelített; az 1950-es évek elején ?szinte politikai meggy?z?dése a sematikus ábrázolás zsákutcájába vitte (Házastársak, 1951). Epikus ösztöne és józan ítélete azonban még a vállalt írásmódon is átütött; Lila tinta cím? novelláját 1951-ben Révai József mint a burzsoá életérzés és irodalom-felfogás példáját bírálta, kiváltva a korszak egyik meghatározó esztétikai polémiáját.

Az illúziók szertefoszlását és a józan realitások fokozatos felismerését jelzi a Déry Tiborral közösen írt, majd félbehagyott regény (Három nap az Aranykagylóban, 1954, megjelent 1978-ban), és a Babik cím? groteszk ötleten alapuló filmnovella-töredék.

 

Az 1956 utáni publikációs tilalmát megtör? els? kötete (Jeruzsálem hercegn?je, 1966) az irodalmi élet szenzációja lett; egy új, többfelé nyitó írói korszak kezdetét jelezte. Helyet kaptak benne régebbi, realista szemlélet?, de átdolgozott írások mellett ironikus társadalmi szatírák (Hunnia Csöködön) és groteszk életképek, valamint az Egyperces novellák els? ciklusa és a Macskajáték cím? kisregény.

 

A Macskajátékban 1963 Örkény az öregedés tragikomikus értékszerkezetét mutatja be. Nagyfokú érzelmességgel ábrázolja az emberben él? állandó lehet?séget az érzelmek, a szerelem felébredésére, amit az életkor sem befolyásol. Az elbeszélés nem csupán Orbánnénak egy hangjaveszett, elhájasodott operaénekes iránti szerelmér?l szól, hanem az emberi kapcsolatteremtés igényér?l, lehet?ségér?l. A m? mélyebb rétegében pedig az „elvárásokhoz”, a társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó és a szuverén magatartás ellentéte is megjelenik. A történet fiktív dokumentumokból, két testvér leveleib?l, telefonbeszélgetéseib?l épül, ezekb?l tárul elénk két emberi sors, két ellentétes életforma és világfelfogás. A kisregényt 1969-ben dramatizálta az író, és m?ve színpadon is nagy sikert aratott.

 

Az egypercesek írásának szükségességét Örkény – kell? öniróniával – irodalomszociológiai tényekkel magyarázza a Használati utasításban: „A mellékelt írások rövidségük ellenére is teljes érték? alkotások. El?nyük, hogy az ember id?t spórol, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjed? figyelmet. Amíg a lágy tojás megf?, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.”

 

A rövid írások archetipikus léthelyzetekben mutatják be a huszadik század emberének problémáit, konfliktusait, els?sorban az elidegenedést, egyén és történelem viszonyát. A viszonylag korai A Sátán Füreden az ?si, paradicsomi megkísértés modern környezetbe helyezett változata. A Hogylétemr?l a hétköznapi kommunikáció cs?djének bravúros megörökítése. A Ballada a költészet hatalmáról elégikus-ironikus válasz az irodalom lehetséges céljáról és feladatairól. Az Információ az elidegenedett világ elleni lázadás groteszk megörökítése. A túlélés lehet?ségét hirdeti az Életben maradni. A Budapest minden kataklizmát túlélni hirdet? gondolata majd a Pisti a vérzivatarban cím? dráma zárlatában is felhangzik.

 

A Tóték eredetileg filmforgatókönyvnek íródott, Pókék, majd Csönd legyen! címmel. Kisregény formáját 1966-ban nyerte el. A Kortárs cím? folyóirat augusztusi száma közölte. A kisregényben a második világháború folyamán egy hegyvidéki faluban, Tót Lajos t?zoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz fronton harcoló fiuk parancsnokát, egy ?rnagyot. Az emberi természet hajlamos arra, hogy úgy próbálja vélt érdekeit „megvédeni”, hogy önmagát alárendeli a rossznak, alkalmazkodik hozzá, és alantas megalázkodásának magyarázatául még valami magasabb értelmet is keres. Csak végs? esetben lázad fel. De az írónak a cselekvésbe vetet hitét is kifejezi a kisregény: „Azt az alapvet? meggy?z?désemet, hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen és céltalan.”

 

A regényt Örkény drámai formában is feldolgozta, és a darabot a Thália Színház mutatta be 1967 februárjában. A rendez?, Kazimir Károly emlékezete szerint a szerz?t?l el?ször harminc oldal terjedelm? vázlatot kapott, s ezt a dramaturg-feleség Radnóti Zsuzsa, a rendez? és az ?rnagy szerepére felkért Latinovits Zoltán hetekig vitatta, gazdagította. A nyomtatott drámaszöveg sajátosságára Örkény a Levél a néz?höz bevezet?ben mutat rá, párhuzamba állítva Camus filozófiai esszéjének h?se, Sziszüphosz és Tót Lajos sorsát: „Tót Lajos persze nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi t?zoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sérthette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a b?ne? Talán nem is volt b?ne, legfeljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egyetlen választás volt: vagy lázadónak vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk.” A m? sikere nemcsak a magyar színházi életben hatott erjeszt?en, Örkény írói pályáján is fordulatot hozott: egyrészt további drámák írására késztette, másrészt a siker megsokszorozta az érdekl?dést elbeszél? prózája iránt is, és ez az író számára a végleges beérkezést jelentette.

 

A Rózsakiállítás 1977 cím? kisregényben egy szokatlan m?alkotás születésének lehetünk tanúi. A halálról ugyanis lehet?leg nem beszél a társadalom, a regényben szerepl? Korom Ákos, a TV fiatal rendez?asszisztense pedig arra vállalkozik, hogy önálló dokumentumfilmet készítsen három gyógyíthatatlan beteg végóráiról. A három ember halála pillanatában szerepet játszik, ám a szerepjátszás itt h?sies tetté magasztosul.

 

Örkény optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték cím? „komédiában” is. A dráma kétpólusú szerkezetét két n?testvér ellentétes alkata: aktivitás és passzivitás, szenvedély és józanság, szabadság és függ?ség vezérelvei határozzák meg; s egyben körülrajzolják a kelet-európai létezés és a biztonságos nyugat-európaiság kereteit és jellegét is. A kelet-európai sors, mint drámai helyzetek kiindulópontja és el?idéz?je, további Örkény-drámákat is meghatároz.

 

A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírása után, 1983-ban mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvonttá stilizált, mégis eleven alakokban megjelen? foglalata a történelem döntésre, választásra kényszerít? helyzeteiben.

 

Az utolsó, halálos ágyán befejezett Forgatókönyv 1989 m?fajmegjelölése tragédia; a választani kényszerül?, történelmi szerepet is vállaló személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel, a kelet-európai, így a magyar történelem ellentmondásos helyzetei során kibontja a közösségi, kommunista eszmék világméret? kudarcának az egyéni sorsokban megmutatkozó, cirkuszi porondon megjelenített drámáját.

 

Színm?vei közül a Vérrokonok 1974 és a Kulcskeres?k 1975 a jellegzetesnek érzett magyar alkat, magyar mentalitás kérdéskörét boncolgatják; ügyes dramaturgiával, de gondolatilag kevéssé kiérlelten, inkább közhelyeket felvonultatva.

 

Drámáit a világ szinte minden nagyvárosában játszották; els?sorban a Tóték és Macskajáték aratott sikert a világszínpadon. Prózáját is számos nyelvre fordították, legtöbbször az Egyperces novellákat. (Franciául a találó Minimythes címen jelentek meg). 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. M?veib?l több film is készült: a Tótékból Isten hozta ?rnagy úr! 1969 címmel Fábri Zoltán, a Macskajátékból 1972 Makk Károly rendezésében.

 

M?vei

·         Tengertánc (elbeszélések, 1941)

·         Amíg idejutottunk (vallomás, 1946)

·         Hajnali pisztolylövés (elbeszélés, 1947)

·         Lágerek népe (szociográfia, 1947)

·         Budai böjt (elbeszélések, 1948)

·         A borék (vígjáték, 1948)

·         Idegen föld (elbeszélések, 1948)

·         Voronyezs (színm?, 1948)

·         Házastársak (regény, 1951)

·         Koránkel? emberek (riportok és elbeszélések, 1952)

·         Négy vidám jelenet (1953)

·         Hiszek a szabadságban (1954)

·         Hóviharban (válogatott elbeszélések, 1954)

·         Ezüstpisztráng (elbeszélések, 1956)

·         Nehéz napok (regény, 1957)

·         Macskajáték (1963)

·         Jeruzsálem hercegn?je (elbeszélések, 1966)

·         Nászutasok a légypapíron (elbeszélések, 1967)

·         Egyperces novellák (1968)

·         Id?rendben (válogatott elbeszélések, 1971)

·         Id?rendben (színm?vek, 1972)

·         Id?rendben (arcképek, korképek, 1973)

·         Glória, Macskajáték, Tóték (3 kisregény, 1974)

·         Vérrokonok (dráma, 1975)

·         Meddig él egy fa? (elbeszélések, 1976)

·         „Rózsakiállítás” (regény, 1977)

·         Az utolsó vonat (elbeszélések, 1977)

·         Kulcskeres?k (színm?, 1977)

·         Él?szóval (drámák, 1978)

·         Négykezes regény tanulságos története (regény, 1979)

·         Forgatókönyv (tragédia, 1979)

·         Novellák (1–2. k., 1980)

·         Párbeszéd a groteszkr?l (1981)

·         Kisregények (1981)

·         Babik (kisregény, 1982)

·         Drámák (1-3. k., 1982)

·         Önéletrajzok töredékekben. Befejezetlen regények (1983)

·         Pisti a vérzivatarban (groteszk játék, Szolnok, 1983)

·         Egyperces novellák (1984)

·         Lágerek népe (1984)

·         Visszanézve. Arcképek, korképek (1985)

·         Négyeskönyv (1987)

 

Díjai

·         József Attila-díj (1955, 1967)

·         Kossuth-díj (1973)

·         Fekete Humor díj (Párizs)

.

 .

Déry Tibor és Örkény István
Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Szerkesztette: Sipos Lajos.
Dunakanyar 2000, Budapest, 1996, 363. oldal.

 

Örkény István:

A kenyér

 

Hetven deka volt a napi fejadag.

Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a leped?t, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürd?. Egy kis irtatlan erd?sávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba ver?dve és fegyveres ?rség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték ?ket.

 

Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következ? nyolc volt a soros. El?bb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a fels? priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, f?t? volt a fürd?ben, vagy a f?résztelepre járt ki esti m?szakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételez?k zsebre vágták az ilyen hulladékot.

 

Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételez?kben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a leped?be, és jókorákat törhettek a kenyérb?l; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételez?kkel, megvárták ?ket a pékség el?tt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételez?k megérkeztek. Ledobták a leped?ket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.

 

Egy-egy barakk létszáma négyszáz f? körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek el?tt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középr?l szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás id?vel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam, hogy a sors mindig részrehajló, s ebb?l kifolyólag ingerült szóváltásokra, s?t verekedésekre is sor került.

 

A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (? maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendt?l függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezb?l, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik serpeny?be beletették a hetvendekás súlyt helyettesít? megszámozott kavicsokat, melyeket id?nként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.

 

A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna – némelyik barakkban meg is tette – a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.

 

A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekel?tt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztben egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri ?ket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe – így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpeny?b?l. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. El?fordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környez? priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.

 

Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban m?vésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérb?l, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:

– Lemérjem ezeket?

Egyszer esztend?ben fordul el?, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok – fekhelyek szerinti sorrendben – kiosztja a kenyeret. Legel?ször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.

 

Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a leped?ben maradt, azoknak jut, akik a leped?t adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz bel?lük. Annyi, amennyib?l jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni

– Ezzel a kis maradékkal mi lesz?

A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréb?l, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyér?l. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy “add nekem”. S?t, a legtöbbször így szól valaki:

– Edd csak meg, öregem.

– Nekem nem kell – mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.

– Mit csináljak ezzel a kenyérrel?

– Mit tudom én – mondja a barakkparancsnok. – Egye meg valaki.

Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis id? múlva megszólal a barakkparancsnok.

– Egye meg az, aki a legéhesebb.

Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.

– Kell vagy nem kell? Ne húzzuk az id?t, emberek.

Mindenki áll, nézi azt a marékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegb?l. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.

– Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.

Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ? elt?nik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ?k is szétoszlanak lassan. Az a marék morzsa mindennap az asztalon marad.

 

 .

Süt? András, Örkény István és Juhász Ferenc, 1978
Ger? András-Pet? Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból.
Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, Budapest, 1997, 179. kép.
Fotó: Benk? Imre

 

Örkény István:

Perpetuum mobile

 

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tet?tojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi ?ket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, f?leg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tet?tojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz?

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tet?tojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ? megeszi a tet?t, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszend?be semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem er?södik.

 

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Kés?bb elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

 

 

Forrás:

googleusercontent.com

hu.wikipedia.org

enciklopedia.fazekas.hu

mek.niif.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva