Néhány konkrét helyzetelemzés a köszönés szempontjából
— Jóllehet sokan ismerik az általánosan elfogadott szabályokat, mégis vannak, akik inkább átmennek az utca túloldalára, csak hogy köszönni ne kelljen. Tény és való, hogy ma a legtöbb felnőtt sem köszön! Elfordul, úgy tesz, mintha nem látná a szomszédot vagy kollégát, vagy esetleg átnéz rajta, mintha ott sem lenne.
— Mások mormognak ugyan valamit, de az is érthetetlen. A motyogás, mint a köszönés elkerülését szolgáló trükk főleg fiataloknál jellemző, ilyenkor az édesanya megrántja általában a gyermeke kezét és rászól: köszönjél! De egyszerű udvariatlanság az, ha a gyerek nem köszön, nevelési hiba vagy más okai is vannak?
= A felnőttek példáját látva a gyermek úgy nő fel, hogy azt gondolja, nem szükséges köszönteni az ismerősöket. (Tinik között egy ál-lazaság, mormogás vagy tenyércsapás helyettesíti a köszönést és odázza el a szabályokhoz való alkalmazkodást.)
= A másik kérdés a gyermeki gátlásosság: sok — később jól nevelt gyerek — van zavarban pici korában, amikor rászólnak, hogy köszönjön. Számára egyébként is „néni” az érettségiző és a nagyszülői korú hölgy is. Amikor egy-egy hibát, amit úgy vét, hogy a fiatal lányt csókolomozza, vagy nénizi le, nevetve vagy felháborodva „megtorolnak”, nos ekkor még gátlásosabbá válik!
— A köszönés körüli bizonytalanságot növeli a ma divatos hellózó-szikázó stílus. Ezzel is összefügghet az általánosságban egyre tipikusabb az „uram”, „hölgyem”, „asszonyom”, „kisasszony” megszólítás, Külföldön a kisasszony megszólítás nem mindenhol megfelelő, például Ausztriában udvariatlanság, hiszen azt feltételezné, hogy nem sikerült férjhez mennie az illető hölgynek. Máshol fordítva, az emancipált szingli kéri ki magának az asszonyom-megszólítást, mondván, nincsen férjnél. Szóval, ezzel a szóval legyünk óvatosak. Az „uramozás” terjedő használata mellett is sok a bizonytalanság. Az illető valójában nem tudja, „meddig mehet el”, inkább felfelé helyezi a státust, nehogy a megszólítás ne legyen megfelelő. Nevetni való például a bűnügyi híradások megfogalmazása, amikor ódivatú stílusban kijelentik, hogy „az úriember megfogta az ólmosbotot és fejbe verte vele édesapját”.
— Külön probléma a tegezés vagy magázás! A régi etikettszabály szerint a legfontosabb kritérium az udvariasság és tiszteletadás szempontjából, hogy ki milyen korú, aztán a neme, majd a státusa következik. Az idős embereknek, a nőknek, főnöknek kijár a megkülönböztetett tisztelet, az előre köszönés. Itt a magázás az alapeset, kivéve, ha a másik fél felhatalmaz a tegezésre. Ma azonban a fiatalok viselkedési szabályai lazábbak, oldottabbak, és a tegezés általánosan dívik. Ezt elősegítették az internet és az SMS küldés nyelvezete, amely általában tegeződő.
— Sokan nem érzik a különbséget az emelkedett és tiszteletet kifejező „Ön” és az általánosabb „maga” megszólítás között sem. Valójában a „maga” udvariatlan, ha magában áll, tehát kérdésként „Ön is itt száll le” a helyénvaló. Más esetekben, általánosan használva a „maga” is elfogadható
— A túlzott haverkodás, bizalmaskodás azonban nem helyénvaló, pl. a jópofának és haladónak vélt bizalmaskodó, mozis, kereskedői fordulatok: „haver”, „testvér”, „öreganyám”, „drága”, „öcsi” stb.
— Hivatali közegben a legfontosabb a státus. Ott idős és hölgy egyaránt „fejet hajt” annak, aki felettük áll pozícióban!
— A túlzott bizalmaskodás és a túlzott távolságtartás közötti átmenet az „Üdvözöllek, üdvözlöm” és a semleges „üdvözlet”. Sajátos változat az „Üdv mindenkinek!”
— Külön elemzést igényelhetne a technika által kiváltott beszédmód és köszönő formák alakulása (internet, mobiltelefonos SMS, üzenetrögzítő).
— A felnőtt-felnőtt viszonylatban sokszor a kiszolgáltatottság jelzésének egyik módja a fentről lefelé történő bratyizás, lekezelés, melynek egyik módja lehet a letegezés vagy a név becézése. Sajnálatos tapasztalat, hogy az emberek státusa (hatalmi helyzete) befolyásolja, miként köszöntik, illetve szólítják meg egymást.
— Az iskolai köszönés állapota külön tanulmányt igényelne. Sajnos az iskolákban előfordul a diákok lenézése. Miközben a diák a leggyakrabban „tanár úr/tanárnő, kérem” szavakkal fordul tanárához (bár romlik az általános helyzet itt is!), a tanárok sokszor vezetéknéven, sőt humoros névferdítésekkel, „fiam”, vagy más lekicsinylő szavakkal szólítják meg diákjaikat! Alacsonyabb korosztály esetén a diák tegezése bevett szokás — ezt a diák nem viszonozhatja és nem is áll a szájára viszonozni. Az sem ritka ma már, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusok tegező viszonyt alakítanak ki diákjaikkal.
A gimnáziumi évek alatt is sokszor szövődik a jó tanár-diák viszony miatt tegeződő kapcsolat. A tanár-diák viszony azonban egy kiszolgáltatott kapcsolatra épülő bizalmi helyzet, melyben a másik fél személyiségének és integritásának tiszteletben tartása alap kell legyen! A tegezés, bármennyire provokálja is belső érzékeket, nem felszólítás pimaszkodásra!
Egyetemen, a különböző korú tanárok és diákok színes korosztály-salátájában már döntés kérdése, ki hogyan tegezi vagy magázza a másik embert, így a professzort is. Az alapszabály az volt és az is maradt, hogy letegezni valakit engedély nélkül nem illik. A tegezést mindig a nő ajánlja fel a férfinak és az idősebb a fiatalabbnak — ettől eltérni súlyos vétség a viselkedéskultúrában. A fiatalok között a legáltalánosabb az első találkozáskor is az azonnali köszönés.
— Meg kell említeni a köszönés és a köszönés fogadás (visszaköszönés) állapotát. Sajnos, nincs itt sem minden rendben. Köszönni illik, előre köszön általában a férfi a nőnek, a fiatal az öregebbnek, a beosztott a vezetőnek, de annak is, aki valakit megszólít, vagy aki megérkezik, belép valahová. De a köszönést fogadni, viszonozni kell — ez ugyancsak erős szabály! Hasonló udvariassági fokozattal és — ha nincs ellen kifogásunk — hasonló módon. Napjainkban azonban e területen is sok a gond. A boltokban, hivatalokban, számos gyakori szituációban sokszor nem köszönnek vissza. Érdekes, hogy az internetes fórumozásban, e-mailokban sokan köszönnek, sokan nem, nincs általános szabály. A lakótelepi „nagy házakban” esetleges a köszönés pl. a lifteknél. Akik látásból ismerik egymást, ott sem általános a másik köszöntése.
— A köszöntés formája változhat (változik) napszakok szerint is. Jó reggelt — jó napot — jó estét — jó éjszakát mondhatjuk, de ez is egyre inkább hátrább szorul. Egyrészt azért, mert a „modernizált”, a rövidebb, csattanósabb formák egyre jobban uralják a közbeszédet (szia, csaó, bye, hello), másrészt a verbális köszönést helyettesíti, vagy kiegészíti a mozdulatos köszönés (tenyerek, öklök, ujjak összeütése, felemelt kar). Megjegyzendő, hogy a mozdulattal egybekötött köszönés (pl. a kézcsók, a kalapemelés) ma már ritkán alkalmazott. A kézcsók — ha előfordul — nem köszönésre, inkább köszöntésre szolgál alkalmakkor (születésnap, esküvő, stb). A kézfogás gyakrabb, de inkább a férfiak között, a puszival köszönés inkább a nőknél, de egyre gyakrabban a férfiak között is dívik.
Befejezésül egy rövid statisztika. Felmérések szerint ma az emberek 55 % — rendszeresen, 32 %-a csak alkalmilag köszön. Az alkalmi köszönők több mint fele fiatal, ők nem köszönnek az idősebbeknek, de köszönnek saját korosztályukhoz tartozóknak. A rendszeresen köszönők 60%-a előre köszön, 22 % egyszerre köszön a másik féllel, 18 %-a tulajdonképpen csak „visszaköszön”.
Kedves Olvasó! Köszönöm, hogy elolvasták (elolvastátok) ezt a kis meditációt és köszönöm a figyelmet (figyelmeteket).
Elköszönésként derűs napot kívánok minden olvasónak.
Forrásanyag: többféle könyv, internetes információ.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.05. @ 11:40 :: Bonifert Ádám