Nem úgy alakulnak a dolgok, uram,
ahogy nekem jók lennének. Próbáltam áltatni
magam, hogy minden csak részigazság, és a
magasabb szintek felől az én igazságom alig az.
Eddig, még erőm teljében készültem, vártam valamit,
amihez annyira közöm lesz – ha magával ragad – se
bánom, vele akár a sírig. Ez jónak látszott. Napi
katarzis-igényem olykor kielégült, sír meg sehol,
pedig nem is bántam volna. Kiderült, ez játék csupán,
a komolyabb később jön. Nevezzük embertársnak, akivel;
vagy belém-ojtott céloksági rendszernek – a tiéd mintájára –;
majdcsak lenyűgöz teleológiád, amiben dinamikus pont
vagyok. És nélkülem rendszerednek híja van. De nem.
Úgy jöttem ide, hogy fontosnak tudtak. És úgy vagyok már,
hogy mások fontosak. Akik engem véltek effélének –
mára nincsenek. Kultuszuk nem ápolom, talán kiszellőztetem
lakásuk, ha ott vagyok. Se rossznak, se jónak nem tudom
magam. Bűnöm, ha töltődni képtelen vagyok, s ha fáradtabban
kelek, mint fekszem. Nem profetizálok, a megváltás nem
kenyerem; velem nem lett könnyebb a világ, remélem,
nehezebb sem. Nincs, mit hozzátettem volna; szépsége,
titkai fakulnak – és ezen már látszerészem nem segít.
A bennem nőtt másik embert, kinek szobrásza magam
lettem volna – belőlem –, alábbadtam: csak én vagyok.
