Kertész Éva : Láttál-e már karón varjút?

Nyomtatás

Mert én láttam, méghozzá ma reggel. Nem is egy volt, hanem kettő. A karó pedig nem volt más, mint egy magas, betonból készült villanyoszlop.

Már korábban említettem, hogy felfedezett engem egy nagy fekete varjú, amelyik reggelenként rátelepszik a karó tetejére, és mert hihetően onnan nagyon jól be lehet látni hozzám, ott ül addig, amíg ki nem rakok neki valami harapnivalót. Ma reggel, amikor kinéztem, látom ám, hogy már társat is hozott magával. Az új, a kisebb, csinosabb, kecsesebb, a csőre is nőiesebb, és látszott rajtuk, hogy összeszokott pár. A páros nő tagja felállt, és teljes testfordulattal jobbra nézett, ugyanezzel a mozdulattal ellenkező irányba, valamit belekiáltott a világba, majd leült társa mellé.

Közben már kinyitottam az ablakot, kíváncsi voltam, mi történik. Bizonyára említettem, hogy mi időközben beszélő viszonyba kerültünk az úrral, még nem értek mindent varjúul, de anélkül, hogy dicsekednék, elárulom, hogy már nem lehetne eladni a nyelvükön.

El is kezdte mondani, hogy késtél barátnőm. Aztán azzal folytatta, hogy ketten jöttek, s hogy több élelemre lesz szükségük ezután. Közben megemlítette, hogy erősen javul az idő, lassan folyamatosan kisüt a nap, s hogy egyre több élelem kerül felszínre, mégis inkább ide jönnének, ha nem zavarnak, mert olyan laza a talaj, annyira vizes és gusztustalan, hogy nagyon ízlésük ellen van, amit tapasztaltak. Zavarja őket a sok mocskos feketéllő hókupac, miközben itt ízléses a teríték. Mialatt mindezt elmondta, még hunyorított is rám, mintegy meggyőzésként.

Én gondosan letöröltem a párkányt egy fehér szalvétával, és elhelyeztem a két szelet kenyeret távol egymástól az ablak két sarkában. Ezek után eltávolodtam az ablaktól, szinte láthatatlanná váltam és vártam, mi történik. Jött az úr, s erős csőrével, karmaival tépni kezdte a jobb oldali kenyeret. Közben integetett hölgyének, hívogatta, de nem hagyta abba az evést. Jött is a kicsi, és lassan, finoman tépdeste a saját adagját. Neki jóval később fogyott el, de párja nem türelmetlenkedett, megvárta. Amikor üres lett az ablakpárkány, be sem kukkantottak hozzám, meg sem köszönték a reggelit, csak huss, eltűntek. Kár.