Szerepl?k: István
Ljubica
Sándor bácsi
Imre
Márton
Benedek
László
Zilbermann F?orvos
Dr. Jóska
Éva n?vér
Barátné, Etelka és Gábor
Nimro doktorok
Miklós bácsi
Takarítón?
Els? felvonás
I. Jelenet:
Szín: /Kórterem. Újonc érkezik. Kopogtat illend?en./
István: Adjon Isten jó napot emberek!
Sándor bácsi: Hát téged, selejtes hadfi, honnan fújt ide a szél?
István: Én kérem, kis szünettel, épp a nyugati frontról jövök, ahova jó magaviselet? cserkész fiukkal küldtek, már nem is tudom miért. Arra emlékszem, hogy roppant gyorsasággal sikerült fogságba esni, így tulajdonképpen, nem is volt olyan rossz, mint itt, ahova most irányított a szükség.
Imre: Nem tudtam, hogy ilyen fiatalokat is katonának vittek.
István: Vittek és vinni is fognak, ez itt egy köztes megálló. Az a helyzet, hogy sürg?s gyógyulást írtak el?, mert hirtelenjében, ismét be kell vonulnom.
Sándor bácsi: Ne már fiam, ilyet hogy lehet?
István: Maga is volt katona, gondolom. Tudja bátyám, én 15 évest?l 60-ig, minden hadseregben láttam bakákat. Nem hiszem, hogy el kellene különösebben csodálkozni, inkább annak örüljön, hogy magát nem hívták be.
Sándor bácsi: Behívtak fiam, aztán rájuk szállt valami és az 57 évemre tekintettel alkalmatlanak találtak.
István: Mondtam, maga egy szerencsés ember volt.
Sándor bácsi: A sarokban van egy üres ágy. Éva n?vér – aki ?rmesteri rendfokozatban szolgált valahol, egészségügyisként, itt is úgy viselkedik – kiürítette az éjjeliszekrényt. Vigyázz vele! Bevackolhatod magad, a matracot is kifert?tlenítették.
István: Hazament az el?döm?
/Csend telepszik a kórteremre, mindenféle köhintések és krákogások után, a baloldali ágyról odaszólnak./
Márton: Hazament… Örökre elment.
István: Meggyógyult?
Márton: Végérvényesen gyógyultnak nyilvánították.
István: Az jó…
Márton: Mióta és menyire?
István: Mit mióta és menyire?
Márton: Burjánzó csokor, vagy virágzó rózsaszál a bajod, ennyit akartam tudni?
István: Úgy érti, mennyire súlyos? Azt mondják az orvosok, nem komoly. Valami besz?r?dés. Kis pihenés után mehetek szolgálni egy másik egyenruhába, pedig már olyan elegem van minden egyenruhából. Jó lenne az összes fegyvert felrobbantani, de ahhoz is fegyver kellene, a robbanóanyag is fegyver végtére.
Sándor bácsi: Besz?r?dés? Az jó ha azt mondták. A besz?r?dés nem komoly, olyan kis rücsköcskék vannak csak, azok is színtelenek. Nesztelenül köhögtetnek, csak. Néhány kálcium injekció és vágtathatsz vissza a hadseregbe. Melyikbe is, István?
István: Most éppen egy másikba. Gondoskodnak az ember fiáról, ha már nagykorú, nehogy véletlenül hadseregen kívüli maradjon. Megjegyzem, azt hiszem a vezénylési nyelven kívül kevés különbség van, valamivel csúcsosabb a sapka. Ha jól tudom, itt még molitert is használnak.
Márton: 39-ben még biztosan használtak, akkor engem is behívtak. Amúgy te hol szolgáltál?
István: Már mondtam, nyugati frontról jövök fogságból.
Márton: Értem én, de a háborúnak már elég rég vége, tavaly tavasz óta.
István: Való igaz, hogy papíron ez így volt, de míg fogvatartóink, tulajdonképpen vendégként kezeltek, addig a napig és haza is akartak terelni, amikor még két hét múlva is, minden korábbi front irányából újabb és újabb dögcédulák érkeztek, az átmeneti hozzáállásukból, teljes egyenl?sdib?l, ellenségesebbe ment át hangulatuk az egész háborús id?szaknál. Az egészben csak az zavar, hogy ezt maguknak mondom, akik feltehet?en tudják mi az igazság.
/Benedek, középen./
Benedek: Igazság? Meg fogod tanulni fiam, hogy olyan nincsen. Vackolj már végre le, és ne szobrozz ott az ajtóban! Állhatsz még eleget, vagy nem. Innen el?bb-utóbb úgyis hazamegyünk.
István: Úgy érti a családjainkhoz?
Benedek: Vagy a föld alá, de semmiképp sem ragadunk örökre itt.
István: Ebben bizonyosan igaza van. No, akkor szerencsétlen el?döm helyét elfoglalom.
/Csend támadt és krákogás. István kevéske holmiját bepakolja az éjjeliszekrénybe és hanyatt végigfekszik az ágyon./
István: Kellemetlen, de majd megszokom.
Sándor bácsi: Tudod fiam, itt nincs olyan ágy, amilyenre te vágysz, mind egy szálig olyanok, mint a tiéd. Túl sokan, túl sokfelé mentek róluk.
László: Hogy hívnak testvér?
István: Barát István.
László: Barát Karcsi nem a rokonod?
István: A bátyám.
László: A bátyád hadapród?rmester volt, nem?
István: Igen, éppen valahol jó messze vendégeskedik, muszkáéknál. Talán csak hazasegíti majd az Isten.
László: Nekem sikerült meglógni, ?t ugyan elvitték, de az a kimondottan jég hátán is megélni képes fajta. Meglásd, ha nem is mint egy mozdony, de legalább egy gebék által húzott szekérhez hasonlón el?bb-utóbb hazazötyög.
/István aggodalmasan ugrik fel és ágyról-ágyra végigjárja újdonsült bajtársait./
István: Elfelejtettem bemutatkozni a többieknek, elnézést kérek! Barát István…
Lajos: Szólíts Lajosnak!
/Következ? ágynál./
István: István vagyok…
Márton: Márton.
/Következ? ágynál./
István: István…
László: Már mondtam, László.
/Következ? ágynál./
István: István.
Sándor bácsi: Nevezz Sanyi bácsinak!
/Visszamegy az ágyához és lefekszik./
István: Rég volt már ilyen extra kvártélyom, ahol a semmittevés kötelez?. Ha jól sejtem, napközben is miénk a világ.
László: Amennyiben ezt a kórtermet világnak gondolod, akkor nálad nagyobb igazságot csak a hadosztályparancsnokom mondta az utolsó héten. „Emberek, aki becsinált, azt lelövöm, aki nem, az gyorsan csináljon be, különben az egész egység egy szántóföldet zsírosító lesz, szépen, alakzatban”.
István: Milyen igaza volt a parancsnokodnak, de tudod most, hogy béke van, vagy mi – ezt az elmúlt évben még nem sikerült letisztáznom -, jobb lenne már másról beszélni, mint a háborúról.
Sándor bácsi: Jól beszélsz újonc! Csak az ablakot nehogy nyitva hagyd éjszakára! Kegyetlenül hideg van.
Miklós bácsi: Nem csak az Éva n?vér, de maga Zilbermann doktor is megparancsolta, hogy az ablakot, ha tudjuk hagyjuk nyitva, mert a száraz hideg jó a tüd?nek. Nagyon jótékony hatású a leveg? itt fent a város felett.
Sándor bácsi: Tudod jól, hogy nem bírom a hideget.
/Köhögö néhányat. László, István felé fordul./
László: Tudod, ha hamar akarsz gyógyulni, és jól bírod a hideget, vannak ott pokrócok a sarokban, kitolhatod az ágyat a teraszra, akár ott is aludhatsz éjjel.
István: Azt hiszem, megfagynék.
László: Meg kellene próbálni, állandóan ezt ajánlgatják. Egyszeri próbát megérdemel.
Sándor bácsi: Majd aztán jól tüd?gyulladást kaptok. Abból meg már csak a cirkum dedérum a gyógyszer.
László: Micsoda, Sándor bátyám?
Sándor bácsi: Mondom, a cirkum dedérum.
László: Az mi?
István: Te milyen vallású vagy?
László: Református.
István: Az egy katolikus temetési ének. Tudod, úgy látom az öregúr szeret szórakozni. De engem a halállal már…
/Kitaszítják az ágyat és felnyalábolnak jó néhány pokrócot./
II. Jelenet:
László: Jó reggelt uraim, megjöttünk! Bocsánat a csörömpölésért!
/Taszítják vissza az ágyakat./
Sádor bácsi: Brrrr, de hideg van, csukd be gyorsan az ajtót!
István: Olyan furcsán zöldellik a reggeli pirkadat. Teljesen felvillanyozott ez a kinti alvás. Itt az ideje, hogy körülnézzek kicsit a folyosón. Szabad kimenni a kórteremb?l?
Lajos: Ezen az emeleten odamész, ahová akarsz pajtás. A folyosó végén n?i kórtermek vannak, ahhoz tartsd magad.
István: Majd igyekszem hozzászoktatni a füleimet, hogy megkülönböztessem a n?i köhögést a férfi köhögést?l.
László: Öreg, aki így áll a dologhoz, annak nagy esélye van, hogy saját lábán megy haza.
/István kimegy a kórteremb?l a folyosóra, ami majdnem teljesen üres, csak egy kórházi köntöst visel?, hasonló korú lány sétálgat./
István: Csókolom a kezeit, Barát István.
Lány: Ó, nagyon kedves Izsdván, örülök hogy megismert!
/Ljubica er?s akcentussal beszéli a magyart./
István: Maga honnan jött kislány?
Lány: Izsdván, az el?bb még magázott és kézcsók köszönt, most meg kislány én?
István: Megbocsáss, ha szabad, tegeznélek. Ha nem, tudomásul veszem.
Lány: Nyugodtan tegezz te engem Izsdván. Én jöttem anyukámmal Bácska.
István: Most, háború után? Ez elég érthetetlen. A szerbek általában hazamentek, vagy el sem jöttek, te meg ilyenkor trombitázod végig ezt az összerakós játékot.
Lány: Nagyon nehezen érteni mit mondasz…
István: Semmi, csak nem értem miért nem vagy Szerbiában.
Lány: Tudod Izsdván, mikor én beteg lett, anyukám elhozott Csongrád, aztán ide. Közben lett vége háború és itt maradtunk.
István: Édesanyáddal?
Lány: Igen. A baj, hogy ? szegény, madzsar egy cseppet sem. Tudod, ahol mi laktunk, ott nem volt madzsar egy sem.
István: Te is most tanultál meg?
Lány: Ó, már másfél éve tanultam meg!
István: Nagyon jó a nyelvérzéked. Mit dolgoztál?
Lány: Én voltam tanítón? és beszélek négy nyelv, most már öt.
István: Az igen! Én a magyaron kívül beszélek románul, egy picit töröm a németet és kész. Te milyen nyelveket beszélsz?
Lány: Hát tudod szerb, meg horvát az majdnem ugyanaz. A szlovén már nagyon különbözik, de még mindig jól hasonlít. De beszél francia, német, orosz, angol és most már madzsar is.
István: Az sokkal több mint öt.
Lány: Mondtam, hogy a szerb és horvát majdnem ugyanaz, a szlovén sem nagy különbség, ott azért van…
István: Ügyes vagy. És meg akarsz gyógyulni?
Lány: Semmi mást nem akar jobban. Talán egy szép család, jó férj, gyerekek.
István: Mivel biztatnak az orvosok?
Lány: Á, nagyon nehéz kiszámítani. Tudod, nagyon sokan jönnek nagyon súlyos betegen és mennek meggyógyultan haza. Mások jönnek alig pár tünet és mennek holtan haza. Bocsánat, ha nem szépen fogalmaz, de nagyon igyekez megtanulni madzsar.
István: Értem, de mit mondtak neked az orvosok?
Lány: Tudod, én nagyon könny? tünetekkel jött és a második hét kontroll röntgen egyre jobb, mondani Zilbermann doktor, az Isten áldja meg mind a két kezével, hogy Ljubica maga meggyógyul.
István: Ezt örömmel hallom, majd még beszélünk.
Ljubica: Nem kell siet Izsdván, még csak reggel sincs. Látod, takarítón?k is éppen most kezdenek munkát. Vagy te nem szeretni a szerbek?
István: Ugyan már kislány! Annyiféle emberrel találkoztam az elmúlt néhány évben, hogy fel sem vet?dik bennem az ki, hova tartozik. Olyan h?vösen állok már az ilyen magasztos eszmékhez, meg a nagy mindenekfeletti valóságokhoz, hogyha ezek a dolgok lövöldözni tudnának, az összes lövedékük lepattanna rólam.
Ljubica: Ennek örülök Izsdván.
István: Tényleg elfelejtettem megkérdezni, nagyon udvariatlan vagyok. Téged hogy hívnak?
Ljubica: Engem hívnak Ljubica.
István: Subic?
Ljubica: Ljubica.
István: Gyubica?
Ljubica: Nem, Ljubica!
István: Mondjad bet?nként, mert nem értem!
Ljubica:
L, mint László, – J, mint Jóska, – U, mint uborka, – B, mint barát, – I, mint István, – C, mint cica, – A, mint akárki.
István: Ljubica!
Ljubica: Így is lehet mondani, de nem pont így ejti szerb, mondjad te így, ahogy ejtetted.
István: Testvéreid vannak-e?
Ljubica: Igen van, két szesztrana.
István: Tessék?
Ljubica: Bocsánat, lánytestvér van kett? nekem.
/A takarítón? csörtet be vödörrel és felmosóronggyal. Odakiált az ismerked?knek./
Takarítón?: Tessék kérem a kórtermekbe fáradni, még az éjszakai pihen? ideje van! Attól gy?l az erejük! Ki sem világosodott. Jobb, ha tartalékolják, szükségük lehet még rá!
István: Hát engedelmeskedjünk a parancsnak!
Ljubica: Én visszamegyek a kórterembe, te is menj, majd kés?bb beszélgetünk. Szervusz Izsdván!
/Ljubica bemegy a kórterembe. István is indulna éppen, mikor váratlanul ráköszönnek./
Dr. Jóska: Szervusz István! Téged mi szél hozott erre? Látom, még gyökerest?l állsz, nem tépett ki t?b?l, akármelyik fuvallat is dúlt. Netán az angyalok repítettek ebbe a kétes érték? kéjotthonba?
István: Szervusz Jóska! De örülök, hogy látlak, szép fehér a köpenyed! Ha már szélr?l beszélsz, akkor az fekete, mint a korom, rosszabb az ágyúcsövek füstjének büdösl? sötétjénél.
Dr. Jóska: Egy dolgot kérek, ne engedd magad derékba törni! Itt ok nélkül nincs senki, ez egyértelm?. Nézz ki az ablakon! Most minden csupa hó, de ha eljön a tavasz…
István: Ha eljön…
Dr.Jóska: Eljön! Akkor olyan gyönyör? ligetet látsz itt zendülni, hogy haza sem vágysz majd.
István: Ne riogass Jóska!
Dr. Jóska: Épp ellenkez?leg, néhány tanácsot adnék miel?tt hosszabban beszélgetnénk. A szél úgy fújt, ha már tornádókról beszélgetünk, hogy leszerelés után érvénybe léptették a diplomámat, most itt vagyok gyakornok.
István: Te is megjártad a búzatáblát?
Dr. Jóska: Ezt hogy érted?
István: Amerre én jártam, minden olyan volt mint egy búzatábla, érett kalászokkal. A szélrózsa minden irányából, ellen?rizhetetlen össze-visszaságban arattak a kaszások. Nem az volt a lényeg, hogy ki ne peregjen a szem, csak hogy vágják és irtsák. Tudod, olyan jó, “ha kell, ha nem” alapon, ne maradjon lábon senki.
Dr. Jóska: Megjártam, karpaszományos tizedes voltam.
István: Paszomány volt a karodon?
Dr. Jóska: Meg a sapkám körül is.
István: Akkor inkább felpaszományozott tizedes voltál.
/Elmosolyodnak/
Dr. Jóska: Ha meg akarsz gyógyulni, maradj a humorodnál, ne sokat tépel?dj a learatottakról. Amerre jártam csak learatottakat láttam, szinte alig volt lábon maradt kalász.
Az egységemb?l, egy kezemen meg tudnám számolni hányan jöttünk haza, de itthon vagyok ez a lényeg. Meg akarsz gyógyulni?
István: Jobban kívánom, mint egy hajlékony derekú szirént.
Dr. Jóska: István, akkor meg fogsz gyógyulni, de ne feledj néhány alaptörvényt, ezek nélkül alaposan megfarigcsálod az esélyeidet. Egyél amennyi beléd fér, nagyon sok er?re lesz szükséged! Majdnem mindent pótolni tudsz a sötétl? égen, ha maradt egy tenyérnyi napos tincs. Ha bírod a hideg, száraz leveg?t, tartózkodj a teraszon és ne csak nappal! Amúgy Zilbermann doktor szívét-lelkét kiteszi, de nincs erre a kórságra rendes gyógyszer, csak egy. Abból nagyon keveseknek jut.
István: Hallottam, hogy feltaláltak valami új szert ami biztosan gyógyítja a TBC-t, itt mégis – ha jól tudom, bár csak egy napja vagyok bent -, ugyanannyi mécses alszik el naponta, mint korábban.
Dr. Jóska: Megígérek valamit, ha nem fecsegsz: Igyekszem szerezni neked egy olyan injekciót, amir?l beszélsz. Penicillinnek hívják, ha módomban áll felgyorsítani a gyógyulásodat, akkor megszerzem.
István: Úgy érted, ha módodban áll esélyt adni az életben maradásra?
Dr. Jóska: Ne légy pesszimista, nagyon sokan gyógyszer nélkül is meggyógyulnak. Itt van ez a kislány, akivel az el?bb beszéltél, folyamatosan javul az állapota. Minden második héten csinálunk kontroll röntgent, maga Zilbermann doktor nézi meg a betegeket. Mások bejönnek nagyon betegen, számítások szerint már csak heteik, hónapjaik lehetnek, aztán elindul egy érthetetlen meszesedési folyamat és makkegészségesen távoznak. Az az igazság, hogy a fordítottja is éppen ennyiszer el?fordul. Nagyon enyhe, éppen csak kezdeti stádiumban lév? tüneteket produkáló beutalt, minden er?feszítés ellenére, rövid id? alatt kialszik.
István: Tulajdonképpen mivel gyógyítotok?
Dr. Jóska: Pihentetéssel, leveg?ztetéssel, rengeteg kalciummal, hogy a meszesedést beindítsuk. A nagyon legyengülteknél glukózt injektálunk, de ne feledd, te helybéli vagy! Szólj a rokonaidnak, hogy annyi ennivalót hozzanak a látogatási napokon, amennyit csak bírnak. Még mindig jobb, ha megfekszi a gyomrodat, mintha abba a lebeg? gyengeségbe kerülnél, amir?l a súlyos betegek mesélnek.
István: Jut eszembe, gyerekkorom óta ismerem Zilbermann doktor urat. Hogyan került haza?
Dr. Jóska: Az ? esete mindannyiunknál rosszabb. Hogy csak karabélyok bár, de az oroszok bokszos skatulyái ellen mégiscsak volt valami védelmünk, nem szeret túl sokat beszélni róla. Sok mindent felszínre hozott a sajtó, mondhatnám túl sok mindent, egyszerre lelket és gyomrot felkavarót. Tudod mi a baj?
István: Mi?
Dr. Jóska: Hogy sajnos igaz, amit írnak!
István: Ezt épp úgy mondod, mintha e legsz?kehajúbb kétely is férne a dologhoz. Emlékezned kell arra a bizonyos városnegyedre!
Dr. Jóska: Éppen azért mondom, amit mondok. Tudod, láttam az öreget, mikor hazatért. Eredetileg családostól ment, mint mindenki az övéi közül. Az egész városból, néhány tucatnyi társával tért vissza, családjából egy szál egyedül. Olyan volt, mint egy létra.
István: Ne finomkodj! Csontvázat akartál mondani.
Dr. Jóska: Azt, abból is az egészségtelenebb szín?t. Aztán úgy látszik, ? egy ilyen jellem, gerinccel megáldott, haragudni nem tudó tünemény, hogy másfél év alatt kiheverte a sokkot.
István: Hidd el nekem, az életben nem fogja kiheverni, csak van tartása, nem mint sokaknak.
/Dr. Jóska felemeli a hangját/
Dr. Jóska: Nekem mondod? Még beszélünk, most menj a kórterembe! Tudod, jó néhány kötelezettségem van, amit nem úgy kell végeznem, mint a félhold, hanem mintha örökké telihold lennék.
István: Ezt hogy érted?
Dr. Jóska: Tulajdonképpen sehogy, csak azt akartam mondani, hogy nem lehet negyed, fél, vagy háromnegyed odaadással teljesíteni az öreg vezetése alatt, csak száz százalékban. Az otthoniaknak szólj feltétlenül, hogy kecsketejet hozzanak. A penicillin után, az összes eddig felsoroltnál jobb gyógyszer. Most menj vissza a kórterembe.
/függöny/
/folyt köv./
Legutóbbi módosítás: 2011.03.04. @ 13:22 :: Boér Péter Pál