Vén koldus ül az
aluljáró mélyén,
alatta rongyok,
arcán red?k a gondok.
Piszkos göncében matat,
keres valamit, el?vesz—keres valamit csak szószaporítás, hisz „tudjuk” mit vesz el?.
egy öreg hangszert,
szájához emeli,
s elkezd rajta játszani.
Az emberek megállnak
hallgatják a zenét,
mely visszhangzik
zokog, és egyre árad.
(eszembe juttatja Apámat,
ki éppen így zihált,
bár ? haldoklott épp
nem muzsikált).
Az aluljáró zaja
hallgatott, s az öreg
ezernyi dallamot,
sikolyt varázsolt el?,
döbbenten állt ott—nem kell az ott, és javaslom, hogy a két sort cseréld ki
a megnémult tömeg,
a megnémult tömeg,
döbbenten állt
s falhoz lapult a csend.
Nálam itt ér véget a versed.
Min? varázslat!
Megáll a józan ész!
Egyszer csak vége,
elfárad a zenész,
elhal a muzsika,
hangszere megpihen,
ismét a zaj az
úr a helyszinen.
Megindul a tömeg,
hömpölyög a nép.
A vén koldus feláll,
s elrakja hangszerét,
lyukas zsebébe rejti.
(és nem felejti,
hogy egyszer régen,
csillagos éjszakán,
egy szép lány
ablaka alatt szerelmes
melódiákat játszott rajta,
de a lány ?t nem akarta).
Kalapjában pár garas,
ennyi lett a jussa,
egy felesre elég tán,
hogy vén torkát lemossa.
Elindul tántorogva,
magában morogva.
Zsebében ott lapul
szájharmonikája.
Egyetlen, h?séges,
jó öreg babája.
—
Éva, szépen kezdesz, de úgy érzem a felénél vége ( is ) van a versednek.
A második rész inkább mese, közhelyekkel, még akkor is, ha a valóságot igyekezte megmutatni.
üdv.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.16. @ 15:48 :: Szeibert Éva