Sonkoly Éva : Zavaros a Tisza

…fülembe halkan zenél… *

 

 

 Napok óta zsong a fülemben egy dallam, egyre erősebben…

Nyári szellő suttog az Alföld felett, szembe fordul vele régi idők viharos szele, mely magával ragad a képzelet világába. Messze repít legendák felé, ott megáll, történetet mesél, fülembe halkan zenél.

Magányos tanya facsoporttal, körülvéve széles legelővel. Keskeny poros úton nyargal a szél, majd csendesedik. Lassabban, mint gondoltam, leejt a porba.

Nézem magam, ruhám olyan régi, hosszú szoknyám földig ér — s a lábamon? Bizony mezítláb állok az alföldi tanya udvarán.

Szüleim kora reggel a közeli városba mentek kocsival. Minden fontos munka az enyém. Elszabadult hajfürtjeimet simogatom, de valahogy nem áll össze. Befutok a szobába, kicsi tükörbe nézek, hajtűvel próbálkozom, tűzöm a fényesen csillogó fekete hajamat.

Hajnal óta sül a kenyér a kemencében, még nem kell kiszedni.

Sietve fordulok a ház sarkánál, kezemben egy szakajtó kukorica. A tyúkoknak szórok belőle. Közben a kutyák ugatva rohannak az út felé. Erősen süt a nap. Kezemet a szemem elé emelem.

Távoli porfellegből egy lovas közeledik. Ismeretlen, s én egyedül vagyok. Most veszem észre, kötényem szélét gyűrögetem zavartan az ujjaim között.

A kutyák hirtelen elhallgatnak. A lovas csak rájuk tekint és leülnek menten. Csend van, csak a szívem verdes ijedten. Nézem az udvart. Két veréb fürdik a porban.

— Hozz egy pohár vizet! — hangzik a ló hátáról.

Felnézek. Fiatal, szép férfi ül a lovon, homloka csupa veríték, inge rátapadt a testére, régen futtathatja a lovát, talán üldözik… — betyár, dobban a szívembe. Kancsó áll az asztalon a nyitott ajtó mögött, oda néz.

— Hozd már! — int a fejével arra felé.

— Hozok friss vizet! — Nem is tudom, miért szaladok a kúthoz, felhúzom a vödröt. A víz hűvösen gyöngyözik a pohárban. Egyszerű tálcán nyújtom felé. Elveszi a poharat, mohón iszik. Elnézek mellette a kút felé. Tudom, nem illik ránézni, pedig nagyon szeretnék.

— Bogár! — hallom szép zengésű hangját. Hirtelen a hajamhoz kapok. Nincs ott semmi. Ruhámat simítom. Ő pedig nevet. Nyújtja a poharat, még ragyognak a vízcseppek rajta. Valami apróság megpendül mellette a tenyeremben, szinte gurul. Nézem ijedten. Csillogó, bordó köves gyűrű.

— A vízért! — kiáltja messziről, mert lova hirtelen fordul, s azonnal vágtázni kezd. Kutyaugatás kíséri. Nézem a gyűrű arany csillogását.

Késő délutánig tétován teszek-veszek, végzem a munkámat. Egyszer a távoli nádas felől lövést hallok, ijedten tapasztom a fülemre kezemet, majd csend lesz.

Kisvártatva megérkeznek a szüleim is. Ők mesélik, hogy a híres betyárt, Bogár Imrét elfogták a pandúrok, ott a nádasban.

— Fiatal volt — mondták, mintha már nem is élne.

Forgatom a gyűrűt, de hallgatok róla. Nem ad már senkinek ajándékot.. .egy pohár vízért…

Sötétedik. Feltámad a szél, mintha újra magával sodorna, messze…

 

Nem is tudom hol jártam. Nézem a kis tükröt a kezemben, s közben egy régi népdal visszhangzik bennem…

 

Zavaros a Tisza, nem akar apadni,

Az a híres Bogár Imre által akar menni.

 

Által akar menni, lovat akar lopni,

Debreceni zöld vásárban pénzt akar csinálni.

……

 

Másra akarok gondolni, de a dallam nem engedi.

A számítógéphez ülök.

Ki is volt Ő?

 

“Bogár Szabó Imre 1862 nyarán esett fogságba, s azonnal ki is végezték. Az akkor húszéves, „igen szép külsejű és arcú” betyár kivégzése nagy esemény volt Pesten. „Ezernyi ezer nép lepte el az utcákat”, amikor „Virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre szállíttatott”. Nyilván a nagy érdeklődés volt a fő oka, hogy az egyik legszebb betyárballada fűződik nevéhez, amely nagyon hamar kialakult és 1870/71 telén már följegyezték egy változatát.

De ez a ballada szinte semmiben sem egyezik a megállapítható tényekkel. Az elfogatás körülményeit is másként adja elő, s a dalban emlegetett Duli Marcsáról sincs semmi szó a törvényszéki és csendbiztosi iratokban. Külsejét egybehangzóan szépnek írják le az egykorú újsághírek, s ennek lett a következménye, hogy a balladában aranyos zabláját, ezüstös kantárját emlegetik, vagyis szépségét a népköltészet közvetett-stilizált módján fejezik ki.

Egyik újság szerint a kivégzésre vezetett betyár „arcát látva, talán maga Lavater is csalódott volna”, egy másik „leventei termettel, majdnem gyermeteg ifjúsággal, deli szépséggel és az Isten képmását viselő arcvonásokkal” írja le a betyárt. Nyilván nem volt született gonosztevő.”

 

/Vikipédia/

 

Talán ezért lopakodott fülembe a dallam, s ez a régi történet, hogy másokkal is megosszam…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.08. @ 18:42 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"