Kertész Éva : A család, az szent

*

 

   

  

Úgy érzem, hogy le kell írnom a családunkról mindent, amit gondolok, mert addig nem nyugszom, amíg túl nem leszek rajta. Nem lesz egyszerű, mert szakadozott és összetartó, de az ellenkezőjére is van példa. Tizennégy éves koromtól vagyok elvált gyerek, s noha már benne vagyok a felnőttkorban, azt, hogy elváltunk, soha nem tudom feldolgozni. Nincs bennem panasz, de ha rám jön az a valami, ami visszahozhatatlan, beülök egy sarokba, és akkor legyen mindenki csöndben. Az az egy fő, aki mellettem él, ezt érti is, és be is tarja.

Szóval a család! Sajnos olyan kacifántos és kacskaringós, hogy ember legyen, aki megérti nagyobb megrázkódtatások nélkül.

Mert ugye itt van nekünk ez a Pisti, aki nem tartozik ugyan hozzánk, de évek óta együtt él kis Lilivel, az unokahúgommal, és annak minden bajával. Az a valóság, hogy utóbbi időben szinte csak a takaró alatt találkoznak, vagy a mobil közvetítésével, mert kis Lili, pénzügyi okokból átment levelezőre az egyetemről, dolgozik és tanul, és utazik a vizsgái után, így aztán nem lehet összeveszni, de összemelegedni sem. Pistit már jó ideje ismerjük, már közénk tartozik, mert Lilihez tartozik.

Amíg Lili nem látható, mert tényleg soha nem látható, addig Pisti mindenféle különlegességeket alkot a lakásban, tép és szab és ragaszt meg tapaszt, de az otthonuk olyan különleges, mintha dús fantáziával és csodás kezekkel megáldott iparművész alakította volna ki. Egyébként az is a végzettsége, iparművész, és már számtalan munkához jutott azáltal, hogy meglátták ismerősök kis Lili lakását.

Pontosítsunk: a lakás nagy Lili(ána) tulajdona, csak engedi bütykölni Pistit, mert ő is élvezi azt, ami kijön a fiú keze alól. Bár az zavarja, hogy az otthona lassan kiállító terem, ahonnan időnként kimenti a kutyáját, hosszan sétáltatja, és elmegy vele anyához, mert otthon annyi az idegen, hogy azt sem tudja, mit keres ő benne. Viszont, ha jól számol, lassan visszamehet kis Lili a nappalira, úgy alakul Pisti jövedelme. Nagy Lilinek, aki ápolónő és örökké elfoglalt, isteni természete és alkalmazkodó készsége, és hallatlan türelme van mindenkihez, kizárólag egyetlen embert nem tud tartósan elviselni, és az az ő hites ura. Azaz, már elváltak többször, de mindig elölről kezdték, állítólag azért, mert kis Lili imádja az apját, de két hónap után a szülők úgy gyűlölködnek, és annyira elegük van a házasság intézményéből, hogy futólépésben iramlanak ki belőle.

Eddig megvolnánk. Most jön anya, aki nagy Lili nővére, aki szintén elvált asszony, immár két felnőtt gyerekkel, különböző betegségek okán nyugdíjas, bár e’ nélkül is elküldték volna (miként el is küldték) a munkahelyéről, lett lévén fölösleges pedagógus. Ebben az országban többféle pedagógus van. Akit már elküldtek, és akit ezután fognak elküldeni. Mert ha ebben a honban minden baj és nehézség úgy fogyna, mint a gyermeklétszám, mi lennénk a világ leggazdagabb országa. De mert csak a gyermek fogy, a baj nem (és még mi minden nem), el kell küldeni a pedagógusokat a munkahelyükről. Ez nem is lenne csoda, elvégre manapság mindenkit elküldenek egyszer-kétszer, de miért a jó pedagógusokat, a nagy szakmai tapasztalattal rendelkezőket menesztik, akik értik a szakmát, és bánni tudnak a pockokkal? Egyszerű. Mert ők a drágák. Helyette felveszik a legolcsóbb kezdőket, akiknek nincs semmi tapasztalata, csak a jól fejlett önérzetük, anyáék meg – mármint az elküldöttek – magánúton nem győzik helyrehozni azt, amit már azok sem tudtak, aki ezeket, az olcsó tanerőket felkészítették.

Ezt nem magamtól mondom, csak mindenhol hallom; a szülők tehetetlenek, és akik meg tudják fizetni, tanítót fogadnak a gyerekük mellé az állam helyett. De tovább gondoltam; és rájöttem az én nagy eszemmel, hogy ha ma nem hasznosítják azt a tudást, amivel a régiek még rendelkeznek imitt-amott, ha szakmai tanácsadóként nem működtetik őket, jaj lesz a mi gyerekeinknek!

Ott még nem tartunk, mert lám nekem sem jön össze, bárhogy szeretnénk. Mi már csak mindent elkövetünk az én Barátommal, aki Baráth Bernát névre hallgat különben. Még össze is házasodtunk, bár a gyermeket addig is összehozhattuk volna, elvégre együtt éltünk. De nem akartunk még, csak szeretgettük egymást, szeretkeztünk, ismerkedtünk, aztán ráébredtünk, hogy hiányzik a gyerek. Azt pedig én csak házasságban vállalom. Bár, ha a szüleim életét elnézem!? Mindegy. Az esküvő napján letettük a cigit, nem ittunk mást többé, mint ásványvizet, és három hónap múltán, amikor már remélhetőleg kész volt a szervezetem egy egészséges gyermek fogadására, teljes bevetéssel követtünk el mindent, hogy jöjjön a baba. És az én nyomorult testem mit tett ellenem? Méhen kívül fogamzott. Most itt vagyok ezzel a durva élménnyel, a műtéttel, a fájdalommal és a veszteség érzettel.

És most anyáról: Úgy tudom, hú, mekkora szerelemmel, tizennyolc évesen hozzáment a padtársához. Megszült bennünket a nővéremmel, és el kell ismernem, annál nagyobb biztonságban gyerek még nem érezte magát, mint mi. Hat év volt közöttünk, Ilon már felsőbb tanulmányait végezte, amikor apa megvilágosodott, és rájött, hogy túl korán házasodtak. Ő még nem is élt, és szeretné bepótolni, amit eddig elmulasztott. Most arról, hogy mi ezt hogyan éltük meg, nem kívánok nyilatkozni; azok közül, akik ezt elolvassák, hozzávetőleg mind megtapasztalták. A lórúgás csak fizikai fájdalom. Ez jóval több annál. De, ha ezt mi válási árvák mind megtapasztaltuk, hogy lehetséges, hogy azok is elválnak, akiknek tudniuk kellene, mit éreztek akkor? Hiszen a partra vetett hal nem lehet szerencsétlenebb az elvált gyereknél! Eddigi életében volt a tulajdonában, kizárólag az ő számára foganatosítva két fontos ember, ami természetes és magától értetődik, s akkor az egyik ebből kisétál. S ami még ennél is rosszabb és gyötrelmesebb, hogy ezek, akikért én rajongok, még gyűlölik is már egymást! Lehet ilyet csinálni egy gyerekkel? Állandóan szembesülök a megválaszolhatatlan nagy kérdéssel, hogy miért? Mit követtem el, hogy ez megtörténhet velem?

Mi már tudjuk, mert megtanultuk, hogy lehet egyedül is élni, anya nem tudott. Nem tudott megnyugodni, nem tudott véglegesíteni, a továbbiakban csak vegetált. Megpróbált visszamenőleg élni, és előre is, de maga se hitt magának, így aztán ez sem sikerült. Amikor meghalt a nagymamám, az ő anyja, végleges feladatként minden hét végén utazott a tatihoz, mosott főzött takarított és fagyasztott le előre elkészített ételeket. Nagy Lilivel persze. Tántorogva a fáradtságtól hazaért, majd tanított, nem volt ideje az önsajnálatra. Egyébként is mi a nyavalyát sajnált azon a férjen, aki őt cserbenhagyta? Mert ő még nem is élt igazán! De legalább kiélte volna magát, kipróbált volna fehéret, feketét, tarkát, szerzett volna rengeteg tapasztalatot és gyönyört, de nem, ő az első elvált nővel összeakadt, aki már vigyázzállásban állt és várt szerintem, és hihetően ki volt éhezve egy kis szerelemre. Hozta magával két apró gyerekét hozományba. Istenem, de marhák az emberek! Mi már nagyok voltunk, Ilon szinte ki volt taníttatva, velünk már nem voltak aprócseprő gondok, s most kezdte elölről. A máséval. Hogy azok a csóró kis kölykök min mentek keresztül, sose fogom megtudni, apjuk sehol, anyjuk szerelembe esve, nekik csak az ebéd jutott, meg a tiszta ruha. Dajkálás, dédelgetés legfeljebb apának. Hogy utálhatták érte! És hogy nézhetett rájuk apa, amikor éppen mi hiányoztunk neki! Mindegy, ehhez nekem semmi közöm, de ahhoz igen, hogy a neje bebizonyította neki, hogy az egy személyre jutó jövedelmünk nekünk több mint az övéké, miután kifizették a tartásdíjat. Ami nyilván igaz is volt. Nekik is kevés maradt. Pedagóguséknál luxus a válás. Annyira, hogy apának még utánunk járni se volt pénze, elvárta, hogy mi látogassuk. És főleg, de nem utolsó sorban, hogy ott örvendezzünk, és legyünk nagyon boldogok a közelében. Pontosabban én, mert Ilon kitagadta apát, amikor elhagyta Őt! Ó, nem anyát, őt. Persze anyát is, de az ő keserve, fájdalma nagyobb, mi több mélyebb, az övé külön fájdalom, mert ők még haverok is voltak, egy húron pendültek, szót a szóra, rím a rímre, ütötték, vágták a humort, s ha képes volt visszavonni magát tőle, akkor le van csinálva. Persze, később megbékélt, de a tüske, az tüske.

Aztán jöttek az új gyerekek. Gyönyörűek, szépek, kedvesek, ragaszkodóak, de nekünk nem várt testvéreink, mert mi nem éltünk egy háztartásban velük, a találkozóink csak alkalmiak voltak, és az érzelmileg nem azonosítható.

Ez nyilván apának volt fájdalmas, a feleségének sérelmes, pedig nem volt ebben semmi szándékosság a mi részünkről. De az ő gyerekei valóban igazi testvérei lettek a kicsinyeknek. Egyébként is ragyogó srácok.

Ilon. Ő az én nővérem, akinél jobb testvér nincs a világon, legfeljebb én. Öntörvényű, mint apa, de anya nevelése. Ez persze mit sem számít, mert a gének a lényegesek. Két gyönyörű gyermek anyja. Én legalábbis az övénél szebbeket még nem láttam. Úgy kötődöm hozzájuk, mintha az enyémek lennének. A férjét testvéremként szeretem, ő is minket. Ilon csodálatos nyelvkészséggel, és hallatlan szorgalommal, munkabírással rendelkezik, több nyelven beszél. A férje ügyeit is ő intézi. Mindenhova együtt mennek, de szerintem már egyedül is elintézne mindent. Persze, ezt csak anyával a háta mögött teheti, mert ő minden pillanatban rendelkezésükre áll, és a gyerekeit is leveszi róla, ha menni kell. És a Lilik is ugrásra készek mindenkor. Ez egy ilyen család. És itt most be is fejezhetném. Lilik, Pistik, Bertik, Ilonok és kész. Mindenki mindenkiért. Ahol mindenki szereti egymást, még ha vannak is keserűségek, nincs ügy. Nincs történet.

Anyáról mégis írni kell, mert ő egy csoda. Az orvosok szerint is az, mert amit kiállt és megélt, mások már rég feladták volna.

Már akkor teljesen összeomlott, amikor meghalt a Tatink. Nem tudta tudomásul venni, hogy nincs többé szülő mellette. Nincs, akit gondozzon, nincs, akit ápoljon, és főleg nincs, akihez hazamenjen. Aztán hirtelen megvakult. Nekünk nem volt tudomásunk róla, hogy ez a folyamat elkezdődött. Ő tudta, hogy romlik a látása, de addig hallgatott, amíg elsötétült számára a világ. Nem azért mondom, de az szörnyű időszak volt. A kétségbeesés, a félelem, aggodalom úgy font körül bennünket, hogy szabályosan bénulttá tett. A lakásban még valahogy elboldogult tapogatózva, de egyébként semmi. Én ugyan vágtattam haza minden hét végén, hogy bekészítsek a hűtőbe, amit lehet. De őt vezetgetni kellett, mert nem látott liftet, lépcsőt, villamost. Egyszer beesett a sínek közé is. Itt már még Pisti is futott, meg a Lilik, a mi barátaink – és aki jött. Kezelésekre hozni, vinni, kiszedegetni a gyógyszerét, a markába adni, másikba betenni a vizet, ugyanez ez ennivalóval, és ami a legszörnyűbb látni azt a fájdalmat, amely megszüntethetetlen. Valamilyen pajzsmirigy problémával kezdődött, amit helyben nem tudtak megoldani az orvosok, csak Pesten. Rémeket mondtak és semmi jót nem ígértek. Olyan műtétről beszéltek, amit meg sem akarok ismételni. Aztán annyi szteroidot nyomtak bele, amitől teljesen kiment a formájából. Már korábban eltorzult az arca, mert kijött a szeme az üregéből. Ez volt a szörnyű fájdalmak oka. A szem mögött annyi folyadék szaporodott fel, amely kinyomta a szemet a koponyaüregből. És ebből a szörnyűségből meggyógyult! Már lát! Ez a csoda! Nagy csé-vel. Megerősödött, de úgy látom, ismét többet vállal, mint kellene. Nem győzi visszaadni szeretetben és törődésben azt, amit kapott.

 

És ez mind semmi, mert ez mind a múlt. Most viszont olyan esemény történt, amitől lelkes az egész szent család. Anya rátalált valakire, akit társául vállal, aki szereti, akit szerethet. És boldog! Végre.

 

 

 

2011. február 15.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.