Még csak meg sem kérdeztem, mib?l van az id?, mert néha úgy telik, mintha az örökkévalóság is csak villanás lenne a hosszan tartó agóniában. Dimenziókat lépünk át öntudatlan, és emlékképeink között szépen megfér a jöv?.
Te mindig reálisan nézted a világot. Galaxisok id?léptékeit hoztad fel példának, milliárd fényévek távolságait magyaráztad, és a létezés örömét csak mikro-másodpercekben mérted, amikor a kvarkok keletkezésér?l beszéltél nekem, a gyenge, az er?s kölcsönhatásról és a szerelemr?l. Akkor nem értettem, miért fontos az id?, hogyha valójában nem is létezik. A túl kicsi és a túl nagy, elérhetetlen fogalmak számomra. Tompult érzékeim csak ebben a dimenzióban érzékelik a jelenlétedet.
A hinta lengését nézed, ahogy el?re-hátra hajtja az ismeretlen er?. Már percek óta állsz itt megmeredten, földbegyökerezett lábakkal, mozdulni is képtelen vagy, ólomnehéz tagjaid most nem engedelmeskednek agyad parancsainak. Nem hiszed, amit látsz, igaz lehet, de tagjaidban érzed a fagyos szelet, egy másik dimenzió leheletét.
Az id? nem fontos. A világ keletkezésének egyszázad másodpercében már létrejöttek a naprendszerek, de félmillió év nem volt elég, hogy az ember leszokjon az ölésr?l. Genetikai rendszerek zsákutcába jutott fejl?désük révén biztosítanak életképességedr?l, mint az evolúció legmagasabbra jutatott faját. Ötszázmilliárd év távlatából látod magad, egy másik dimenzió megfigyel?jeként, ahol az id?léptékek zavarodott rendjében ?skáoszt teremt a tudat. Krisztus kétezer évet várt, hogy újra eljöhessen közénk, de lekéste a csatlakozást.
(Budapest, 2011. január)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:10 :: Adminguru
