anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá
néha még ölében a múltba
révedek – én a vénülő nagy gyerek –
és úgy fúrom vállába
fejem és hullatom némán ébredésig
könnyeimet ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet – lehetett…
amíg a gyilkos kór
szét nem rágta lelkében is az utolsó
emlékeket
nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka
apám a sírban
jeges csend hirdeti
őszült dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha érte néha még imádkozol
üres a ház
nagyon hideg a világ nélküle ideki’
(Kép: saját archívum. A fotó Eifert János győri kiállításán készült,
címe: A kertész keze)
