Csillag Endre : Nagyanyám meséiből

    “Történeteit, meséit úgy adta elő, olyan természetességgel, ahogyan szült, főzött, mosott, varrt stb., azaz azok szervesen hozzátartoztak egyszerű, természet-közeli lelkivilágához.”

 Ezeket a történeteket úgy őrzöm, mint a szemem világát. Fogadjátok nosztalgiámat megértéssel.

 Bevezető:

 Németh Józsefné, született Rebők Lídia 1877-ben látta meg a napvilágot abban a világban, mikor még elevenebben éltek az egykor volt sárréti nádrengeteg emlékei, szokásai, meséi és babonái.

   Anyai nagyanyám – mert ő volt Rebők Lídia -, még értett a füvek tudományához, és a 19. század végén, a 20. elején, amikor gyermekei is sorra-rendre születtek, akik közül anyám volt a legkisebb, javában használta és kommendálta a jóféle füvekből készült szereket mindenféle nyavalyára: kelésre, tetejetlen vérgévára, ótvarra, köhögésre meg egyebekre.

Ha megrándult a lábam, akkor nagyanyám ”megkente”, ami afféle masszírozás volt, ma fizioterápiának csúfolják azt, amit nagyanyám már száz évvel ezelőtt is tudott.

Mélyen és igazhitűen vallásos asszony volt, de az Istent nem elsősorban a falu templomában kereste és találta meg, hanem a természetben. Gyakori mondása volt: „Fiam, imádkozni, igaz életet élni nem csak a templomban lehet”.

Vallásossága ellenére igazán hitt azonban a babonákban és a boszorkányságokban is. Történeteit, meséit úgy adta elő, olyan természetességgel, ahogyan szült, főzött, mosott, varrt stb., azaz azok szervesen hozzátartoztak egyszerű, természet-közeli lelkivilágához.

A meséiben mélységesen hitt, s ha néha hitetlenkedve ráztam a fejem, akkor neveket mondott a felmenő rokonságból, ismeretségi körből, akikkel az  történetei megestek volna.

Minden színlelést nélkülöző hite olyan erővel hatott rám, hogy hovatovább én is elhittem történeteit, hiszen azok szépnagyapámmal, a falu bábájával és általában tényleg létező emberekkel estek meg.

Ha mostanság születési helyemhez közel eső, vizes árok, lapály, vagy ér nádasával találkozom, amelynek ősében nagyanyám gyermekként még sulymot szedett és csíkászott, akkor megelevenednek nagyanyám meséinek hősei, léptük alatt herseg a nádtors, árnyaik meglebbentik a hajdan volt náderdő szánalmas maradványát. Hogy milyenek is voltak ezek a mesék, azt az itt következő néhányból mindenki ítélje meg magának!

 

Hogyan ment Kacskáné a boszorkányok gyűlésére

 

 Azt minden emberfia tudja, hogy a boszorkányok holdtöltekor nagygyűlést tartanak a nádasok tisztásain, ahol egyébként az istenadta juhászok és más pásztoremberek legeltetni szoktak, ha éppen nem voltak a rétek túlzottan mély víz alatt.

Így hát, Kacskáné is rendszeresen járt a találkozókra, amelyeken vihogva mondták el egymásnak, hogyan rontották meg például szegény korán elhalt kislányomat, hogyan apasztották el egy frissen elletett juhnyáj tejét, nyomták meg egy fiatalasszony mellyét, hogy az elvetélt, mert az nem adott a piros taréjú kakasaiból.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ezek mind külön történetek.

Kacskáné ura áldott jó ember volt, a légynek sem ártott, mit sem tudott felesége boszorkányosságáról.

Történt azonban, amikor vénségére egyre jobban gyötörte a köszvény, hogy igencsak rossz alvó vált belőle. Egy éjszaka látta ám, úgy éjféltájban, a döngölt padlójú szobába bevetődő holdfényben, hogy nála lényegesen fiatalabb felesége kibújik mellőle az ágyból, ledobja ingvállát, amelyben aludni szokott. Majd feláll egy háromlábú székre, meg a kemence padkájára, ahonnan elérte a mestergerendába vágott nyílást, ahol a szereit tartotta.

Levett onnan két kisebb vászonfazekat, megoldotta a gyolcsot, amivel azok le voltak kötve, és valami írral megkente mindkét hónalját. Olyasmit pusmogott magában, hogy „Hipp-hupp, ott legyek, ahol akarok!” Háromszor megfordult jobbra, majd hétszer balra. A többit már Kacska uram nem láthatta, mert az amúgy csendes, tücsökciripeléses éjszakában támadt olyan forgószél, hogy majd levitte a nádtetőt a házról.

Ettől úgy megijedt az öreg, hogy félelmében bebújt a dunna alá. Még hallott valami sivítást a pitvar szabad kéménye felől, azután csend lett. Az öreg lassacskán elaludt.

Reggelre kelve kárpálva panaszkodott a felesége, hogy az ura milyen nyugtalanul aludt az éjjel, még úgy meg is rúgta a kerekebb oldala felől, hogy ijedtében fel kellett kelnie.

Az öreg Kacska hosszan töprengett, miközben kiganézta a jószágot, és inni adott neki, hogyan lehet az, hogy a seprű nem ott volt, ahová ő tette lefekvés előtt.

Ezt az öreg Kacska maga mesélte szülémnek és szülém látta, hogy a gerenda lyukában tényleg ott voltak a szerek rüh ellen, megfázásra, meg effélékre.

 

Szépnagyapámat bálba viszik

 

Tudod fiam – kezdte nagyanyám a mesét -, Rebők János, a te szépnagyapád juhászember volt, birkákat őrzött, legeltetett a ringy-rongy szikeseken, meg az érmelléken. Persze a nyáj a falusi gazdaembereké volt, ezeknek tartozott számadással a szaporulatért, meg az ordasok okozta veszteségekért.

Nem is volt hiánya annak sohasem, mert nagyapátok még a betyárokkal is szót értett.

Mígnem egy szép koraőszi napon ismét jó legelőre talált nyájával, ahol rá is esteledett. Vele volt a pulija, a Bogár, akivel estére kelve összetereltette a nyájat. Hűvösöcske volt, udvara volt a Holdnak, és párák szálltak a pusztára.

Gazból, kiszáradt fűből ágyat hevenyészett magának a pislákoló tűz mellett, szerény vacsoráját elköltve, hamarosan el is aludt.

Arra eszmélt, hogy a közelből csodaszép zeneszót hall, vidám danázást. Hát, egyszerre szép rokolyában lyányok, fehér bőgatyában legények ropják körben a táncot, valaki furulyázik. Odajön hozzá egy legény:

– No, pajtás gyere már közelébb, egyél és igyál velünk!

Nagyapátok egy szót se szólt a félsztől, de csak odament kíváncsiságból a táncolók karához. Látta ám, hogy egy asztal fehér vászonabrosszal szépen meg van terítve. Rajta mindenféle jóval: fonott kalács, gomolya, csobolyóban bor, de még töpörtős pogácsa is volt azon garmadában. No, nagyapátoknak se kellett több, nekibátorodva derekasan nekilátott az evésnek – simította meg nagyanyám a fejemet –, és úgy jóllakott, mint a duda. Még a szűre ujjába is dugott a fonott kalácsból. Utolsó emléke az volt, hogy egy csínos fehérszemély többször orcán csókolta.

Magasan járt már a Nap, amikor szépnagyapád arra ébredt, hogy a Bogár nyaldossa az arcát. Rögvest eszébe jutott az éjszakai bál. Nyúlt a szűre ujjába, hát tehénlepényt meg más árvaganét húzott ki onnan.

Az azonban sehogyan sem fért a kobakjába, hogyha nem is volt igaz a fonott kalács, a tánc, meg a furulyaszó, akkor mi az a kopár, simára döngölt kör a pusztán, ami még tegnap nem volt ott?

Meg hogy került a gané a szűre ujjába, ha álmodta csak az egészet?

Sokáig vakarta volna még az üstökét, ha meg nem látja, szétszéledt a nyája. Majd dél lett, mire ismét összetereltette őket a Bogárral. Bizony, ami eddig sohasem történt meg vele, híja volt a nyájnak, pedig többször is megszámolta.

 

Juliska kakaskája

 

  Kacskáné állítólag azon a tájon lakott, ahol a későbbi Bánát utca volt a faluban.

Egy kora reggel éppen ment Kacskáné valahova, amikor a fiatal házas Juliska – utcabeli harmadik szomszédja –, egy gyékény szakajtóból kukoricával etette az aprójószágot.

Egy kis padon két másik szomszédasszony tereferélt hangosan, de rögtön elhallgattak, amikor Kacskáné odakiáltott Juliskának:

– Adjál mán nékem azokból a piros taréjú kakasokból, Juliska! Hiszen éppen rántani valók.

– Nem adok én se kendnek, se másnak, semmiféle emberfiának! Kellenek azok a családnak, hiszen nemsokára eggyel többen leszünk!

– Na, majd adnál még szívesen, fordult halkabban Kacskáné az elképedt szomszédasszonyokhoz. Majd megint fennhangon kiáltotta:

– Nézzék meg, lelkecskéim, mi fog itt történni!

Hát, ahogy Juliska belenyúlt a szakajtóba, békák kezdtek kiugrálni abból. Juliska ijedtében elhajította a kukoricával félig telt szakajtót, az perdült egy párat a halálra vált Juliska előtt. Béka nem volt már abban egy sem.

Úgy gondold meg, fiam – folytatta nagyanyám – hogy egy szem tengeri nem sok, annyi sem hullott ki a szakajtóból.

A megilletődött szomszédasszonyok előtt emelt orral ment el Kacskáné a dolgára.

Őszre kelve Juliska elvetélt. Ez biz mind a Kacskáné műve volt.

 

A beavatás elmarad

 

  Valamelyik nagybátyámmal történt meg a dolog, amit most elmesélek néked sorjára úgy, ahogy történt. A fene se tudja mán, melyik nagybátyám volt, talán az Isván.

Történt, hogy egy zivataros novemberi napon, nem sokkal halottak napja után, ment hazafelé István bátyám estenden a kocsmából.

Hát, egyszerre afféle fehérszemélyek, meg emberek vették körül, és édes szavakkal csalogatták, hogy menne utánuk. Isván addig-addig, hogy kötélnek állt. A bandérium pedig egyet fordult, kettőt ugrott, és leszállt vele egy sötét erdőben, amelynek tisztásán nagy tűz égett.

Ott megetették, megitatták minden jóval Istvánt, meg még azt ígérték neki, hogy olyan hatalmat adnak a kezébe, amilyet földi ember elképzelni sem tud. Ezért azonban ki kell állnia három próbát:

– Keresztül engedtek mindkét orra lyukán egy fekete dongót. Ezt István még szó nélkül tűrte.

– Meg kellett ennie egy frissen fogott varangy fejét. No, ehhez már nem annyira fűlött a bátyám foga, de megtette, mert csábította a beígért hatalom.

– Most jött azonban a harmadik próba: Istvánnak háromszor azt kellett volna fennhangon mondania, hogy „Bízok a csuporba, szarok az Istenbe!”

Erre aztán szegény bátyám belevágta a csuprot a tűzbe, és elkiáltotta magát:

– Bízok az Istenbe, szarok a csuprotokba!

Ahogy ezt kimondta, rögtön a háza kapujában találta magát, ahol nagyanyám virrasztva várta a fiát.

Másnap találkozott István Kacskánéval.

– Na fiam – mondta a banya – kár, hogy nem álltad ki a próbát, te lehettél volna a környéken a legerősebb kanördög.

 

Elapad a juhok teje

 

  Jó év volt az akkori – kezdte nagyanyám a mesét -, zsenge volt a fű, kövér a jószág, elégedettek a gazdák. Szépnagyapád minden nap kinn volt a nyájjal, mert az anyajuhok ellősek voltak. Segítette ugyan két bojtárja, de azok még amolyan süvölvények voltak. Szépen szaporodott a nyáj, mígnem úgy, az egyik hét vége felé azt vették észre a juhászok, hogy keservesen sírnak a bárányok, mert anyáiknak nem volt elég teje. Senki sem értette a dolgot.

– Az áldóját! – kiáltotta nagyapád – még ilyet se pipáltam! Na, fiúk, én most hazamegyek tisztálkodni. Addig is úgy vigyázzatok a nyájra, hogy híja ne legyen!

Úgy is lett, nagyapátok ballagott hazafelé. Már alkonyodott, mire a falu széléhez ért. Ott volt a házuk. Éppen szembe jött vele a falu bábája. Megálltak egy szóra beszélgetni: ki halt meg, ki házasodott, melyik ház tetejére szállott le a gólya.

Kihozta a szó a szoptatós, meg a fejős juhok dolgát, hogy odalett a tej.

Na, János fiam, egyet se búsulj, mondta a bába. Reggel, amikor megint kimégy a nyájhoz, tégy úgy, mint máskor, de kevéssel éjfél előtt a kampód boldogabbik végével veregesd meg, kíméletesen a szűrödet, meg kiáltsd háromszor, hogy „El innen, te beste lélek!”

Nagyapátok így is tett, de vadonatúj debreceni szűrét ronggyá verte, amit a minap vett a debreceni nagyvásáron.

Reggelre kelve látta ám, hogy a ronggyá vert cifraszűr mellett ott van egy sárga színű tejesköcsög összetörve, s hogy a falu felé keserves nyávogással vonszolja magát egy nagy sárga macska. Volt is megint annyi tej, hogy soha olyan sok gomolyát nem készítettek, túrót nem gyúrtak a falu határban.

Lett, hogy megint hazament, valamit vinni a faluba. Messziről hallotta már, harangoznak. Pedig se dél, se ünnep nem volt. Asszony temetés lesz ez, a középső harang  szól, morfondírozott nagyapátok, amikor ismét összetalálkozott a bábával:

– Nahát, János fiam, nem mondok én neked többet semmit. Az éjszaka agyonütötted az öreg Kacskánét.

Legutóbbi módosítás: 2020.02.12. @ 16:28 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 161 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.