Kavyamitra Maróti György : Bolygó fények, fénybogarak

– macsuranga törzsbéli népmese nyomán –

 

Köszönet Mario Vargas Llosanak

 

Mióta egy szörny?séges, hátborzongató, es?t síró, jégveréssel kopogtató napon a Kedves elhagyott, nagyon magam maradtam, nagyon: egészen egyedül.

Egyedül  feküdtem esténként hideg-rideg, h?lthely? ágyba, és hajnalonként – anélkül, hogy átmelegedhetett volna Valakit?l az ágyam – egyedül kászmálódtam ki bel?le.

Ocsúdásom sokáig tartott, hosszú hetekig. Hosszú hetek peregtek le az id? rostáján, míg felocsúdtam: hisz nem vagyok egyedül!

Estelente – el?bb estelente csak – bolygó fények úsztak körül, minden nap egyre több és több. Bolygó fények, kicsiny csillagok; fénybogarak: mint utóbb megértettem.
Ismét hetek teltek, míg rájöttem: a bolygó fények, kicsiny csillagok; fénybogarak beszélnek. Nem érthet? – legalább is akkor még nem érthet? – nyelven, de beszélnek, és tán épp hozzám szólnak.

Miközben fejem, testem körül villóztak, keringtek és pörögtek és forogtak és sürögtek e csöpp villik, egyre világosabban hallottam gyöngéd surrogásukat, suttogásukat.

Különös fényrajzás volt ez körülöttem, hisz fogalmam sem volt arról, én látom-e csupán  e kerge kerget?zést, vagy az egész világ látja? Hisz mondtam: senkim sem maradt a Kedves távozása után, aki mondhatta volna: „Ni csak! Fénybogarak kerget?znek körülötted!”
Senkim.
Eleinte – mint mondottam – e bolygó fények (fénybogarak) csak mormolódtak, zimmegtek és zummogtak, nekem legalább úgy t?nt, míg egy szép napon hinni véltem, hogy értem zümmögésük, akár ha emberi mondatok lennének.

Nem mondanám, semmiképpen sem mondanám, hogy egyikük kivált volna lágy kergülésükb?l, köröttem való keringésükb?l, és megszólalt volna.

Inkább úgy mondanám: kórust alkottak kicsiny, kereng?, bolygó fényeim, fénybogaraim.

És daloltak, esküszöm, hogy daloltak. Miel?tt mesébe fogtak volna, kórusban daloltak.

Meglehet, az meglehet, hogy nem is dalt daloltak, hanem zsoltárt zsolozmáztak. Mindegy is az, csak annyi a lényeg, hogy értettem ?ket, tökéletesen értettem.

Így szólt daluk:

„Jaj! de árván kering a nagy nép? város! Olyanná l?n, mint az özvegy ember! Nagy volt az égitestek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá l?n! Sírván sír éjjelente, s könny borítja az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé l?nek. Szorongató nyújtotta kezét minden kincse után, s?t látta, hogy hitványak mentek be az ? helyébe, a kikr?l parancsolat szólta, hogy be ne menjenek a te községedbe. Mindnyájatokat kérlek, ti járókel?k: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint a mi bánatunk, a mely minket ért, a melylyel minket sujtott a végzet búsult haragjának napján! Jaj! de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany, kiszórattak a szent hely kövei minden utcza szegletére.”

Hiszem, hogy hihetetlen, de úgy igaz: minden szót jól értettem immár a lágyan villózó, és a köröttem pörgöl?désbe, forgolódásba, kerengésbe bele nem unó fénybogarak, bolygófények énekéb?l.

A zsolozsma után egyikük (avagy mind egyszerre?) így szólt:

„Te is egyedül vagy? Magányoskodsz? Elhagyott a lányfénybogár?”

Csak bólintottam és nyeltem…. Valamit… Téli könnyeket talán?
”Halljad akkor magányos a mi szörny? magányunknak legendáját, halljad!”

 

És a bolygó fények, fénybogarak mesélni kezdtek.

Én így hallottam:

 

Jaj! de árván kering ma a nagy nép? város, olyanná l?n, mint az özvegy ember! Pedig egykoron, az ?sök ?si idejében, a legboldogabb világban éltünk mi. Akkor volt ez, amikor – ?sök ?sei el?tt – Égatya eljegyezte, aztán feleségül vette Földanyát. Akkor még Égatya is, Földanya is egyként fényb?l sz?tt testben élt, fényb?l voltak mindketten, és fény-gyermekeket nemzett Égatya, és fény-gyermekeket szült Földanya.

Fiúkat és leányokat: fényfiakat és fényleányokat.

Évmilliók, eonok teltek és múltak, és múlt a nagy szerelem is Égatya és Éganya között, mindkettejük meleg fénye lassan hideggé vált.
Már alig ölelkeztek, tán csak kényszerb?l, nemzés céljából, nem szerelemb?l, aztán elérkezett annak ideje is, hogy elváljanak egymástól végleg és örökké.

Tudták: soha egymás mellé nem térnek vissza.

Mi, fénygyermekekek, fényleányok és fényifjak tehetetlenek voltunk. Addigra már sokan férjek és feleségek voltunk, egymás férjei és egymás feleségei. De ha nem is voltunk még párok, az bizonyos, hogy minden fényfiú szerelmes volt már egy fényleányba, és minden fényleány egy fényifjúba. És vágytunk egymásra, fénylelkekre, fénytestekre.

Az ám! Csakhogy, mid?n Földanya, Égatya szétváltak, örökre elváltak, fénygyermekeiken is megosztoztak.

Égatya a fénylányokat választotta, és vitte is azokat magával, messzi, messzi, messziségbe. Fénylányokból lettek a csillagok az égen.
 Mi fényifjak pedig itt maradtunk Földanyával, mi lettünk a fénybogarak,  és azóta… Azóta jaj, de árván kering a nagy nép? város… Magányban élnek a fényfiak, és – gondolom – magányban élnek a fényleányok a messzi, messzi, messziségben…

Olykor – hol ritkábban, hol gyakrabban – látjuk, hogy fények, fénycsillagok hullanak alá Égatya égi birodalmából, és valamelyikünk mindig fölismeri benne vágytársát, a fényleányt, az Igazit.

Mikor ez történik, akkor közülünk kiválnak fénybogarak, bolygó fények, útnak indulnak, hogy megkeressék földre hullt társukat, fényasszonyukat…

De jaj! Sosem térnek vissza, és csak fogyunk, egyre kevesebben vagyunk, egyszer majd úgy elfogyunk, mintha sosem lettünk volna…

És biztosan fogynak a fényleányok is, hisz az ? aláhullásuk nyomán indulunk mi útnak…

 

Így hallottam, így.

És ha legközelebb meglátok majd egy hullócsillagot, és fölismerem fényében ?t, útra kelek majd magam is, hogy megtaláljam.
És vissza tán sosem térek…

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.