A kis portulácska csak úgy el?bújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak – lett, a semmib?l. Két díszk?burkolat között, egy ereszcsatorna el?tt… Kész csoda, hogy – már két hét óta – még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Az elmúlt héten kihozta els? virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett… Hétf?re meg elhervadt az els? virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet, a k? hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni… Pedig most itt van a fényképez?m is, mert délután kiállításra megyek. Nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy ? itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék…
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben – rögtön azután, hogy a „normálisak” elmentek ebédelni – direkt ?érte, ?t megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszín? virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá…
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is… És segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.
