P. Borbély Katalin : Csendek és könnyek

Az érem két oldala (anya és gyerek) *

 

 

 

A szülőszobán az orvosi utasításokba gépek zümmögése, anyák sikolya vegyül, aztán egy pillanatra csend lesz. Megszületik a gyermek, és a szülőágy körül állók lélegzetvisszafojtva várják, hogy felsírjon. Éles hangja betölti a teret, anyját elönti a boldogság, szólni nem tud, csak könnyei peregnek.

    A baldachinos babaágyban kéthetes kislány pihen. Jóllakott, épp csak piheg. Anyja visszafojtja a lélegzetét, csak akkor nyugszik meg, amikor meghallja a szuszogását.

    Az asszony elgondolkozva áll az ünneplő sokaság között. Nem hallja az iskolaigazgató évzáró szavait. Csak az ő kis tündérkéjét látja, azt a gyönyörű, hosszú hajú kislányt, akit még nem olyan régen pólyában ringatott. A mikor a gyerek átadja a kitűnő bizonyítványt, elerednek a könnyei.

    A kislány látja anyja könnyeit, és eszébe jut az a nap, amikor a számtandolgozat írása közben a tanító néni észrevette, hogy lesett. Amikor felszólították, már lángolt az arca a szégyentől, már nem hallotta a dorgálást, csak szíve heves dobogását.

     Amikor a gyermek belépett az ajtón, tudta, hogy baj van. Ilyen lesütött tekintete csak akkor van. Remegő kézzel nyitja ki a bizonyítványt. Matematika elégtelen. A többit már alig látja a könnyeitől. Hirtelen düh és fájdalom szorítja a torkát, ha most megszólalna, ütne is. Nem szól, de arcára íródott minden haragja.

    Amíg hazaért, bőven volt ideje gondolkodni. Kezét sütötte a bizonyítvány. Mit is mondhatnaő Talán, hogy “majd kijavítom”. Ezt mondta minden elrontott dolgozat után. „Jobb, ha nem mondok semmit, majd jövőre bebizonyítom.”

    „Elértük hát ezt is” – gondolja, míg haját fésüli, mielőtt a szakmunkás–oklevél átadó ünnepségére indul. Eszébe jut, az a bizonyos öt évvel ezelőtti bizonyítvány. Mint egy rossz rémálom. Elmosolyodik csak, és nem emlegeti fel.

    Amikor átadja a bizonyítványt, tekintetük találkozik. „Látod, mama, büszke lehetsz rám!” – mondja a barna szempár.

    Könnyeivel küzd egy darabig, aztán nem bírja tovább, utat enged nekik. Egészen bizonyos, hogy ilyen szép menyasszonyt még nem látott a világ.

    Fogva tartják a kételyek. Szíve zakatolásától alig hallja a kérdést. Aztán halkan „Igen”–t mond.

    „Istenem ez a tehetetlenség!” – sóhajt, miközben a kórház folyosóján sétál. Hirtelen megrohanják az emlékek. Érzi a fájdalmat, peregnek a könnyei, mint azon a délutánon, amikor a kislánya született.

    Újabb fájás. Sikítani nem mer. A csendet csak a szívhang lüktetése zavarja meg. „Jaj, mama, nem mondtad, hogy ennyire fáj!” – gondolja a következő fájásnál. Aztán a pillanatnyi csendet a gyermek sírása töri meg.

    Az asszony egyedül ül a konyhában, már panaszkodnia sincs kinek. Míg teáját kortyolja, visszaidézi az utolsó összeszólalkozást. Semmi rossz szándék nem volt benne, csak anyai féltés, amikor megemlítette a lányának, hogy egy presszóban látta a vejét. Akkor nem volt csönd, hanem elkeseredett hadakozás.

    „Miért véded, hát nem látod, mi történik?”

    „Mama ne szólj bele ez az én életem!” – mondta, és becsapta az ajtót. Most csönd van, süket csönd.

    A lány egyedül áll a ravatal mellett. Szándékosan hamarabb jött, hogy bocsánatot tudjon kérni. Most mégis hangtalanul áll, csak vállát rázza a zokogás. „Miért, mama?”

    De már senki nem válaszol.

 

Legutóbb szerkesztette - P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.