Kavyamitra Maróti György : Lakoma közben

– minden történeti alapot nélkülöz? írás az Engem a szerelem piros lapdával kezdet? Anakreon vers keletkezésér?l –

 

A Költ? villája közel volt Szamosz szigetének kiköt?jéhez, de mégis távol a zajos városi élett?l, és még – szerencsére – a fövenyesen sárguló tengerpart is ott volt lakhelye közelében.
Így esett, hogy a két napja egyvégtében tartó lakoma közepette a Költ? észrevétlenül, könny? szívvel hagyhatta maga mögött vendégseregét, és a reggel második kett?sórája táján lesétálhatott el?bb a szamoszi mólóra, ki egészen a fároszig, és kicsit megülhetett a sziklákon.
Ilyenkor, ilyen magányos órákon, mindig a tenger kék vízében valahol fürd?z? Teosz felé nézett a Költ?, holott – persze – meg nem láthatta a tenger más fürd? szigetével együtt, de szemének – lelkének mélyén ott volt szül?szigete képe.
A lakomából akkor lett végleg elege, amikor – hívatlan-kéretlen – váratlanul beállított egykori szeret?je, a kicsit már fonnyatag, persze még mindig nagyon kívánatos Perisztéri, a Galamb. Ez önmagában még nem lett volna baj, akár tudott is volna valamit kezdeni Perisztéri szép kebleivel, huncut fürjecskéjével a Költ?, ám Perisztéri magával hozta legújabb szeret?jét, a majdnem kibírhatatlan Dhikaiot, Szamosz egyik sztratégoszát a hét közül, aki aztán agyoncsapta az egész mulatozást, zenét, finom falatokat, mézes vízzel kevert bor édes ízét változtatta a Költ? ínyén ecetté.

A lakoma-társaság annak el?tte elviselhet? volt, igazán jól elviselhet?.

Jelen volt a szofista Anoikhtosz, a világos beszédek kedvel?je, a halászból lett szépíró Pharosz, és a Költ? szép Ibolyája, mostani kedvese, a barnahajú, lagunazöld-szemszín?, körtekebl? szép Menekszédész.

És mások is voltanak a lakomázók körében: Éanikszi, lelki szép barátn?je a Költ? kedvesének, Nomosz, a törvénytudó, Avrio, Khroniapollész és mások, sokan, jól viselhet?, még mámoros állapotukban is halkan fecseg?, csacsogó jó emberei az öreged? Költ?nek.

Ámde Dhikaio, ez az ökörb?l lett sztratégosz, alig telepedett le (Perisztéri s?r? bocsánatkérései közepette azért, hogy csak így rájuk törtek hívatlanul), máris nagy hangon kezdte mondani legutóbbi h?stetteinek sorát, a Szamothrakéval vívott csata stratégiai és taktikai terveit, melyek még csak nem is az ? sz?k agyában fogantak meg: vagyis agyoncsapta a hangulatot egyetlen, szörny? kardcsapással.

Az agg Költ? el?bb próbálta visszaterelni a beszélgetést Aphrodité, meg kópé fia, Erósz és a Múzsák dicséretének medrébe, de Dhikaio sztentori hangja elnyomta a Költ? szelíd galambbúgását.

 

A Költ? elhallgatott hát egy id? után, és csak magában fogalmazgatott egy epigrammát, amibe minden utálatát, gy?lölségét béfonta.
Aztán közelebbi szomszédjaihoz odasúgta a félig kész verset, hogy legalább ennyi elégtételt szerezzen:

„Gy?lölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborut emleget és léleköl? viadalt”
Körben barátai buzgón bólogattak, volt, aki fölkacagott, mire a Költ? folytatta:
”S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.”

 

De már elment a kedve a lakomától, hát egy óvatlan, senki által észre nem vett pillanatban megszökött a társaságból, és el?bb a fárosz, aztán a meleg, nyár-délel?tti napban fürd?, aranyhomokú tengerpart felé vette útját.

El?ször is gondosan megnézte láthatatlan szül?földjét, a messzi tengeren fürd?z? Teosz szigetét; Teoszt, ahová soha nem térhetett vissza, mióta jó néhány honfitársával meg atyjával egyetemben a perzsa zsarnok, Harpagosz el?l menekült el onnan.
Most már itt marad rövid, maradék életében, itt Szamoszon, a szép szigeten, Polikratész lágy uralkodása alatt; már itt.
Itt éri majd a halál, nem is olyan sokára.

Töprengve, lassan sétált az ezüstfürt?, saruban, mezítelen lábát mélyen mártva a meleg homokba. Mint oly gyakran, mint szinte mindenkor, Erósz praktikáin jártak gondolatai: megöregedvén fölidézte hajdan volt szép szerelmes óráit, az ifjú abdérai, teoszi meg szamoszi leányok kebleit, kagylócskáit, combjuk selymes érintését, csíp?jük hajlását, hullámzó mozgását szerelemadás közben.
”Mily szép életem volt ifjabb koromban, mily meleg, örömteli.” – sóhajtott magában az öreged? Költ?, az ezüstfürt?.

Két egészen fiatal kóré, két szép szamoszi leány játszott a parton: f?zfahajlásúak, babérékesség?ek.
Egy piros labdát dobáltak egymásnak, csilingelve kacarásztak, és az agg Költ? lelke földerült e leányhangokat hallva, ugyanakkor még fájóbban hasított lelkébe a régmúlt szerelmek emléke.

Ölelések emléke, amelyek közben még nem fájdult meg dereka, karja, Erósz akármelyik pozitúrájában is szerette, ölelte kedveseit, az ifjú n?ket, leányokat.

Közelebb ért a játszadozó lányokhoz, most már tisztán kivehette szép testük gyönyör? vonalait a pókháló finomságú peploszon áttetsz? sejttetésben: kebleik ugrásra hullámzó tengercsacsogását, karcsú, hosszú combjaik ruganyos, kemény lágyságát, ölük ártatlan, sz?zies szépségét.

Sem az éjjel fogyasztott mézzel-vízzel kevert sok kupa bor, sem az ?sz fürtökre t?z? délel?tti napsütés nem szédítette meg annyira fejét, forralta fel vérét, mint ennek a két kórénak látványa.
Azok meg most fölneszeltek a Költ? közeledésére, és önkéntelen-öntudatlan egyenesebbre húzták hátukat, el?rébb nyomták kedves mellecskéiket, hullámosabbra egyengették derekukat, csípejüket.
Szépek voltak, mint két kedves ?zgidák.
És persze kihúzta magát a Költ? is, kezdett több gondot fordítani hátának tartására, lábainak peckesebb járására: hiába, no! Mindig, mindig a n?k, a szép leányok rabja volt, mindig, mindig, egész lassan elmúlandó életében a Szerelem éltette, érdekelte.
Háborúk, politika, h?stettek: ó, nem!
Mindezek a Költ?t hidegen hagyták, nem úgy a Szerelem, a szép Szerelem, Erato, a szerelmi költészet Múzsája.

Még most, öreged?ben, menni-készül?d?ben is csak a Szerelemr?l tudott szólni, dalolni: a két kedves kóré látványa máris lángralobbantotta szívét.

Azok meg – ejnye! ejnye! -, rámosolygtak a közeled? ezüstfürt?re, aztán egyikük szándékosan felé dobta a labdát, a másik meg szándékosan elügyetlenkedte a fogást: a piros labda az öreged? Költ?t találta el, épp a szívén, mintha az a labda maga lett volna a szép Szerelem.

A szépcip?j?, aranyhajú lány akkor kedves mozdulattal intett a Költ?nek, mint aki játékba hívja.
A Költ?, az öreged? Költ? elindult a kórék felé, s azt gondolta:

„Leszboszon születhetett ez a lány, Leszboszon, a Szerelem szigetén. Hogy szíven talált piros labdájával, ejnye!”
Közelebb ért, már karnyújtásnyira volt az elérhetetlen, hajszálnyira a boldogság, amikor a két lány összenevetett, mondtak is alig hallhatóan egymásnak valamit a Költ? ?sz fürtjeir?l: mondtak bizony, valami nagyon, nagyon gúnyosat.
Aztán az aranyhajú fölkapta a labdát, mely ott hevert az öreged? Költ? szíve alatt a tengerparti homokban, szemébe nevetett az Öregnek, és mindketten nekiiramodtak a tengerpartnak.

„Hááá… Ugyan! Csak nem kezdek csalfa, ifjú, leszboszi lányokkal? Ugyan már!” – gondolta cseppnyi keser?séggel Anakreón, az öreged? Költ?; végigszántott ?sz fürtjein a bal kezével, jobbjával lemondó mozdulatot tett, és visszasétált villájába, lakomázó, és immár háborús élményeiket mesél? vendégei körébe…

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.