Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 7.

Nyomtatás

Egy kis segítség

Rádai a kofferjéből, ami elmaradhatatlan kísérője volt, egy halom kérdőívet halászott elő.

– Mondd, kinek köszönhetem, hogy összehozott a sors minket? Kell nekem valamilyen biztosítás, pontosabban nem is nekem, hanem a lányomnak.

– Mindent tudok. A Petyó elmondta már, amit tudni akartam. Tehát térjünk a tárgyra.

– Állj! Mennyit fizetsz a Petyónak, amiért a neveket, címeket ad neked? Tudom üzleti titok, de érdekelne, hátha én is tudok neked „szállítani”.

– Ő nem százalékot kap, hanem munkákat, fusit. Ezt is én szereztem neki.

– Rádaikám, téged akkor mindenütt nagyon szerethetik. Ezek akkora fuserok, hogy tripla pénz az ő közreműködésükkel egy egyszerű renoválás. Nézz csak itt körült. Ezt nem Petyó csinálta, hanem én meg a Gyuri.

– Milyen Gyuri?

– Nem érdekes! Lehet, hogy ismered, lehet, hogy nem. Amit itt bütyköltek, fel kellett újra túrni a Bergmann legnagyobb örömére, ezért megrendeli a Gyurit. Ő tud számlát adni, mert firmája van.

– Bergmann egy okostojás. Mindenkit hülyének akar nézni, és ha lehet, akkor elsumákolja a fizetést. Hát olyan munkát is kap. Petyóék nálam mindent megcsináltak, és még ma is jó. Egy csempe nem potyogott le.

– Na ja. Nálad nem spórolták ki az anyagot, mint itt. De nem érdemes erről beszélni, ők egy külön ügy.

– Tehát van egy lányod, akinek kell biztosítás, mert egyikőtöknek sincs bejelentett melója.

– Nem egészen. Nekem volt bejelentett melóm, csak hát hülye frájer voltam. Most nincs, mert elfelejtették megmondani, hogy egy évet azon az egy helyen kell maradni, ahova először megkapta az ember az engedélyt. Most majd talán Bergmann elintézi nekem, mert van ismeretsége.

– Van a francot. Ez egy ökörpörkölt, mert inkább fizet egy ügyvédet, aki évente csinál neki papírokat.

– Nem asilos?

– De igen. Azonban amíg nem kapja meg az állampolgárságot, addig is kell neki valami. Erre fizet egy ügyvédet.

– Na, akkor most azt meséld el, hogy mennyibe kerül nekem a legegyszerűbb orvosi ellátást biztosító kötvény a lányom számára. Most lesz két és fél éves. Tehát mindenre kiterjedő biztosítást akarok, amiben benne van kórházi kezelés, szakorvos és a többi.

– Olvassad el ezeket, és utána, amelyik tetszik neked, azt kötjük meg.

– Rádaikám. Majd te szépen elmagyarázod szép ízes magyar nyelven, mert a némettel még hadilábon állok. De ha ez gond, akkor hozhatsz hébernyelvű brossúrát, ámbár szerintem az a nehezebb.

Láttam, Rádai kicsit ideges kezd lenni, de ő a szakember, én csak az ügyfél vagyok, aki a pénzéért valamit kapni is akar, nem csak egy papírt.

– Van egy egyéves biztosítási forma, aminek az, az előnye…

– Rádaikám a bevezetést elhagyhatod, a rábeszélést szintén, térj rá a lényegre, a tárgyalásra.

– Szóval, ha havonta fizetsz három kilót, akkor oda viszed orvoshoz, akihez akarod. És abba a kórházba, amelyik szimpatikus, Sőt ha bent kell maradnia, akkor az anyja vagy te is ott aludhatsz mellette.

– És mindez havi három kiló?

– Ennél olcsóbb nincsen apám! Akkor menj az ingyen kórházba a Bárherzige bruderehez.

– Nem olcsóbbat akarok, csak túlzottan olcsónak találom.

– Erről nem kell senkinek sem pofázni. Én ennyiért tudok csinálni teljes körű ellátást. Én azt szeretem, ha a kunde meg van elégedve. A cégem meg azért van, hogy alkalom adtán fizessen, és én megkapjam a fizetésem meg a províziómat. A többi nem érdekes.

– Te Rádai, én nem a hat húszassal jöttem, akinek mindent el lehet adni. Már éltem egy jópár évet a kommunizmuson kívüli zónában.

– Nem hülyítelek! Frankón ennyibe kerül, és rendes polizét is kapsz. Ha mész a gyerekkel az orvoshoz ez elég nekik.

– Na akkor mutasd, hol írjam alá a halálos ítéletet. Ha átvertél, én biz Isten elkapállak, nem csak mondom, mint mások.

– Nem lesz gondod. Megkérdezheted a srácokat vagy a Bergmant is, én még nem vertem át csak a cégemet. Annak meg az a dolga, hogy fizessen.

– Rendben, akkor ezen túl is vagyunk ugye?

 – Igen! Minden hónapban kapod majd az erlachseint a befizetési csekket, amit ki kell fizetned időre, különben nem érvényes a biztosítás. A befizetésről szóló elismervényt meg tedd el, mert volt olyan, hogy valakitől kétszer is kasszíroztak. Ha van bankszámlád, akkor csináltass átutalást, csak pár schilling.

– Na mesélj még, mert látom, nem csak ezért jöttél. Judit lassan szeretne zárni, úgy, hogy mondd.

– Tőlem maradhattok, de rátok zárom akkor a kócerájt. Gyertek fel a lakásba, kaptok egy kávét, vagy hideg sört.

– Kösz Judit – hárította el Rádai a meghívást –, mennem kell még máshová is. Nekem még nem járt le a munkaidőm. Majd útközben elmondom neki.

Összecsomagolta a kofferjét és elindultunk.

– Itt áll a kocsim a parkolóba, de nem megyek el vele, mert vagy nyolc helyre kell még elmennem, és ott nem kapok parkolót. Őrület ez a metróépítés. Arról lenne még szó… hogy is mondjam…

– Lehetőleg úgy, hogy értsem, szóval ne „üzleti” nyelven.

– Na a Barót ismered ugye?

– Sajnos! Nem egy rossz fiú, csak nem szeretem, ha hülyének néznek. Nem dicsekszem el senkinek sem, és ezután sem fogok, hogy én már régebben szívok szabad levegőt mint ők, és kissé „csiszoltabb” vagyok mint ahogy kinézek. Szóval Baro is üzletből él, de ne az én hátamon.

– Na ja, ja. Igazad van, de ez itt így megy, hogy a friss húst azt szeretik először „kirántani”.

– Már bocs, de ez csak köztünk, magyarok közt divat. Másutt is van szívatás, de nézd meg a jugókat, törököket, vagy más nációt. Az elején nem megy könnyen, de aztán csoportban vannak, sőt egyik segít a másikon. Mi magyarok meg egymásnak csak aláteszünk, ahol tudunk. Ha konkurensek lennénk egymásnak, akkor érteném. Hülyeség az, az elmélet, hogy sokan vagyunk és mindenki mindenkinek a konkurense, ezért van a taposás. Azt gondolják, hogy többre mennek egyedül. Akik kicsit összetartanak, többre jutnak. Persze lehet, hogy én nem vagyok üzletember, és túlságosan szociálisan gondolkodok. Az üzlet és az élet egy állandó harc. Miért akar mindenki egyéni hős lenni? A hősök korán halnak, és sok hős talán többet tud elérni együtt, mint egyedül – érveltem.

– Te is egy ökörpörkölt vagy. Ha meg tudnád keresni a havi ötven rongyot, nem fojtanád meg a másikat, hogy csak a tied legyen az ötvenezer?

– Miért fojtanám meg? A szabadpiacon szabad verseny is van. Aki a jobb, az vigye, az kapja meg. Persze ne protekció meg a nyalizás legyen a döntő szempont, meg, hogy kinek az ismerőse. Baro annó csak Petyóék miatt vett fel, és miután rájött, hogy nem vagyok madár, mert ugyanúgy, mint más, pénzből élek, kitette a szűröm. Ez egy dolog. Még lehet az is benne volt a pakliban, hogy szemet vetett a lakásomra, mert nagyobb, mint az övé, csak nem akart volna fizetni, hanem, hogy én fizessek, mert nála már készen volt a renoválás, nálam még sok hiányzott. Na de ő az utolsó emeleten lakik, nincs lift, én meg csak a másodikon és lesz lift. Mindegy, nem kell erről beszélni. Már akkor is visszahúzta az agyarait, mert aztán kért ezt–azt, amit el tudtam volna neki intézni, és azt mondtam nem.

– Baro csak üzletvezető, nem tulaj. Nem fizethetett volna többet neked, mint amit kialkudtatok.

– Na hagyjuk a róka dumát. Ha az Öcsinek aznap oda tudta adni a kiló prémiumot, akkor nekem miért nem? Aztán a végén mégis csak ide adta.

– Látom, nem nagyon csíped, pedig pont vele kapcsolatos, amiről beszélnék.

– Akkor ne is folytasd, felesleges. Nincs mit dumálni róla. Ő nagyon fent hordja az orrát, azt hiszi valaki, és nekem nem tudja beadni a frankót.

– Menyusékról lenne szó. Tudod, az a gyerek, aki az Öcsivel dobbantott Tatabányáról.

– Mi van vele? Nősülni akar, elvenné azt a szőke bombázó Ritát?

– Igen, mert akkor előbb tudnak kitelepülni, mint egyedül, házaspárokat jobban visznek.

– Na és mi a gondjuk? Tudom, Barónak tetszik a Rita, és haza akarná vágni, csak a csaj sem hajlandó rá, meg a Menyus akármennyire függ is tőle, pofánverné rendesen, az sem érdekelné, ha kirúgja a boltból, hiába eladó.

– Na milyen jól gondolkozol. Arról van szó, hogy amíg nem utaznak, kéne nekik egy kégli. Eddig a Baro örömtanyáján laktak, ahol sokan mások is, de nem akar gubancot. Ideiglenesen a Mátrainál laknak, de az összeszedett egy csajt, szabadulni akar tőlük.

– Ki az a Mátrai, nem ismerem.

– Biztosan ismered látásból. Mindenféle szir–szar játékokat meg kazettákat árul nagykerben.

– Látnom kéne, hogy tudjam ki az. Na és miért engem keresel meg ezzel?

– Nálad lenne hely. Petyó mondta, hogy még nem nyitottátok össze a két lakást és a kisebben ellenének. Persze nem ingyen, és be sem kell őket jelenteni, mert Mátrai nem jelenti ki őket.

– Én be sem tudnám jelenteni, ha tudnám, akkor sem. Mit gondolsz, hova a fenébe tenném őket. Hamarosan akarom folytatni a kégli tatarozását, és ott előbb–utóbb csatatér lesz.

– Nekik tök mindegy, csak aludni járnának oda.

– És mennyit tudnának fizetni? Gondolom, eddig sem ingyen laktak, és Mátrai az osztrákoktól kaszálja a pénzt, nem tőlük. Ha kijelenti őket, akkor oda a pénz is.

– Stimmel. Szóval a Mátrai fizetne neked helyettük, mert ugye ő kapja a lakhatási támogatást.

– Na fasza, mit ne mondjak. Menyusnak kell kégli, a Matrai kaszál utánuk, és a Mátrai fogja megszabni, hogy mennyit fizet, közben nem is neki kell. Magyaros nagyon. Kecske, káposzta, meg a farkas.

– Olyasmi. De nem járnál rosszul te sem, és segítenél rajtuk, amíg nem utaznak.

– Tudod mit Rádai? Mondd meg nekik, hogy jöjjenek el Mátraival, és talán megegyezünk.

– Rendben, szólok nekik.

– Mégis mikor mehetnének?

– Vasárnap délelőtt, ha nekik is jó.

 Alkudozások

Feleségem felkészítése a vasárnap várható látogatásra nem volt teljesen „zökkenőmentes”.

– Neked elment a józan eszed, hallod! Kiket csődítesz ide? Azt sem tudod kicsodák, és be akarod őket engedni. Meg mi az, hogy a kisebbik lakást ki akarod adni? Nem is a mienk, hiszen még meg sem vettük ezt a romhalmazt. Te csak sima bérlő vagy itt, egy osztrák házban. Mit fogsz mondani a lakóknak, kiket hoztál? De mondhatsz majd akármit, ezek bemennek, vagy telefonálnak a tulajnak, és akkor majd szépen fizethetünk is, meg el is veszik a lakást. Tényleg nem tudom, miket gondolsz. Azt meg már nem is akarom mondani, hogy hitelbe lakunk, mert két hónapja nem tudtunk fizetni. Az átalakítást és az egybenyitást is mielőbb meg kell csinálni, vállaltuk, benne van a szerződésben. És szabott határidő is van. Most te ennek tetejébe meg feketézni akarsz. Ha kiderül, úgy rúgnak ki minket, hogy a lábunk nem éri a földet. Nem gondolsz arra, hogy egy gyereked is van? Hova a fészkes fenébe megyünk innen, ha kidobnak minket. A renoválást is folytatni kell.

– Igazad van. Ezek csak éjszaka jönnének ide aludni, és reggel mennének is el a fenébe, dolgozni. Azt meg eleve megmondtam, hogy renoválok, nem egy luxus lakosztály. Kifizetnének három hónapot előre, és talán nem is maradnak annyi ideig, lehet, hogy előbb elviszik őket Ausztráliába, ahova regisztráltak. Ki tudnám fizetni a tartozást és még valami tartalék is maradna.

– Tudom, hogy kell a pénz, de ez veszélyes. Itt a házban mindenki figyel mindenkit. Ha megkérdezik, mit fogsz mondani?

– Mi közük hozzá? Én nem nekik fizetem a lakbért, és ha meghívok valakit, akkor az, az én dolgom. Ebbe nem köthet bele még a tulaj sem, ha havonta megkapja a lakbért. Azt a rohadt renoválást meg folytatom, és így lesz némi segítség is talán.

– Csak nem gondolod, hogy ha fizetnek, még segíteni is fognak?

– Miért ne? Nekik is érdekük, hogy minél előbb készen legyen, és ne sittes zsákokat kelljen kerülgetniük.

– Nem tudom. Ha balhé lesz, te viszed el, én itt hagylak a slameszban. Megyek haza Pestre anyámhoz.

– Most mit fenyegetőzöl ilyennel? El fogom boronálni, hogy ne legyen balhé. Anyádhoz meg úgysem tudnál menni, de ezen kár is tépődnöm, mert nem fog beengedni többre, mint egy hét, hiába vagy a lánya. Illetve nem is ő az, aki nem lát szívesen, hanem a kedves férje, aki nem az apád. Nem állna le vele vitatkozni, hisz te is tudod. Ez van, és kész. Megettük. Mert nem ő mondta ugye annó, hogy arról nem volt szó, hogy itt maradtok. Tehát jobb, ha nem idegesítesz ezzel, hiszen ezt esszük, mert anyád segítene, de a kedves férje uraskodik, és mindenbe beleszól. Én meg nem akarok vele veszekedni, hiszen nem rám tartozik. Azon kívül meg szereti a gyereket, pedig igazán nem kéne neki, hisz nem az unokája.

– Az egészet csak anyám miatt csinálja. Jól is néznénk ki, ha nem szeretné a felesége unokáját. Anyám ki is adná az útját.

– Egy darázsfészek az is, ne is haragudj. Én nem akarom anyádat összeveszíteni vele, hiszen semmi jogom beleszólni a magánéletébe, és nem akarom, hogy esetleg miattunk elváljanak. Annyi viszont biztos, hogy ez a pasas nem hozzá való. De ez az ő dolga, nem lehet beleszólni az ilyenbe.

– Sajnos valóban így van. Anyám egy áldozat, és neki kellene változtatni. Lehet, hogy azt gondolta, hogy nála lakva, tudok segíteni, hogy könnyebb legyen neki. De egyelőre nem tudok. Mihelyt helyre rázódunk, és lesz kis pénzem, majd akkor, hogy ne legyen ilyen függő viszonyban – sóhajtott és fojtatta. – Ebbe a kiadásba sajnos bele kell mennünk, de valahogy úgy, hogy ne legyen balhénk.

– Elintézem majd. Ismerhetnéd az osztrákokat. Meg lehet őket venni. Egy kis sajt, pia vagy szalámi és befogja a száját. Majd veszek a magyaroktól pezsgőt meg szalámit, és megkenem a házmestert. Utána úgyis kuss lesz. Aki meg kérdezősködni fog azokat, majd ő elintézi.

– Gondolod?

– Tudom! Kicsit ismerem már őket.

Ilyen előzmények után izgatottan vártuk a vasárnapot. Valahol igazat adtam a feleségemnek, azt sem tudom kik ezek, mik ezek. Még ha szeparálva is lesznek. Olyan értékem meg úgysincs, amit érdemes lenne elvinni. Hozzánk csak hozni lehetett abban az időben. Vasárnap délelőtt megjelent az egész kompánia. Mátrai, Menyus meg Rita, Rádai szerencsére nem jött. Mátrait nem ismertem, de egy „snájdig” magyar benyomását akarta kelteni. Feleségemnek kézcsók, nekem meg mindig azt mondta, kérlek alássan. Furcsán éreztem magamat. Aztán szemrevételezték a környezetet, és utána egy kávé mellett kezdtünk diskurálni.

– Gondolom, tetszenek tudni, hogy a gyerekek nálam laktak, de most sajnos különféle dolgok adódtak és per pillanat nincsen lakásuk.

Felajánlottam a tegezést.

– Kérlek alássan. Szóval arról lenne szó, hogy amíg megkapják a bevándorlási engedélyt Ausztráliába, addig kellene nekik fedél.

Minden körülményt számba vettünk és közöltem, nem lesz se csend, se tisztaság, tatarozás lesz. Bútort vagy ilyet meg aztán végképpen nem tudok adni. Se matracom, se ágyam, csak ami a két másik szobában van.

– Hozunk mi mindent, van nekünk. Kik csinálják az átalakítást? Gondolom, nem firma. Nekem vannak jó ismerőseim, magyarok, olcsón dolgoznak – mondta Mátrai. Még el tudnám velük intézni azt is, hogy mi fizessük majd őket.

– Csak nem Petyó meg a Miki? – kérdeztem.

– Miért, ismered? Gondolom, Rádai ajánlotta.

– Nem! Itt laknak a mellettem levő házban. Ők is segítettek, és tartoznak még melóval.

– Fizettél nekik előre?

– Mondhatnám úgy is. Együtt fusiztunk, onnét a tartozás, de nem tartok rájuk igényt. Elintézem majd saját erőből. Most csak azért állunk így, mert elfogyott a pénz az anyagra.

– Na térjünk akkor az anyagiakra. Mennyit kérnétek egy hónapra?

– Most akkor én visszakérdezek! Mennyit adnál, vagy tudnál adni. Kétezer? Plusz a villany és a gáz. Külön van az óra, nézzétek meg, semmi simli. Felírjuk az állást, és amennyit fogyasztotok.

– Részemről rendben van – mondta Mátrai.

– Részemről is. Csak egy hézag van! Előre kérnék három hónapot. Természetesen, ha előbb mennek el, akkor visszafizetem a különbözetet.

– Ez így korrekt. Mindenki így csinálja Bécsben, és te még nem is kérsz sokat. Másutt egy félévre előre kérik, és vissza sem fizetnek. Akkor meg is egyeztünk, gondolom. Itt a pénz előre, és délután már jönnénk is.

Átadtam a kulcsot, hogy be tudjatok jönni, ha nem lennénk itthon.

– Ja, még valami. Kellene egy, vagy két üveg pezsgő, szalámi, meg sajt. Nem nekem kell, hanem, hogy ne nagyon érdeklődjenek, te Mátrai bizonyára tudod, mennyire kíváncsiak az osztrákok, mindenbe beleverik az orrukat, meg akarom venni a házmestert meg a közvetlen szomszédot. Remélem ennyi elég lesz nekik.

– Természetesen. Menyus hétfőn már hozza is neked. És itt egy ezres még az esetleges költségekre, amik felmerülhetnek.

Délutánra be is költöztek a fiatalok. Szerencsére nem látta őket senki, amikor hozták a motyóikat.