Vandra Attila : Húsvét, magasan

Egy kis útleírás… Közkívánatra.

 

Rosszul indul az idei Húsvét. A gyerekeim mindketten bejelentik, nem tudnak Húsvétra hazajönni. Na még ilyen se volt… Miféle Húsvét az, ha nem gy?l össze a család? Aztán elvágjuk a gordiuszi csomót: beállunk Mohamednek. Ha a hegy nem jön haza, megyünk mi Dajcslandba! Úgyse szabadulnak meg az ?sökt?l! Kitolunk, legalább a lányommal.

   Feleségemnek ez nem jelent gondot, vakáció van a Jézus nyugati és keleti feltámadása közt, nekem az új munkahelyemen ez már nem megy ilyen simán. Ortodox kollégan?imnek e hét Nagyhét, s ?k is szeretnének szabit, ebben a periódusban. Én, aki egy hónapja jöttem át a „leányvállalattól”, ne ugráljak… No, most áldom az eszem, hogy mindenkinél többet szilvesztereztem kórházi ügyeletben. És minden ortodox feltámadáskor is… (S mennyi kritikát hallottam ezért a „befektetésért”…) Egyszer öt évben nekem is van jogom, hogy… Megszületik a megoldás az én javamra, s csak utána esik le a tantusz egyik kollégan?nek, hogy bezzeg én még egyetlen Húsvétomkor sem voltam ügyeletes, mert az máskor van, hiszen én nem vagyok ortodox. Kés? bánat, addig a f?nökn? és a diri is aláírta. Pech, mondom magamban, s a háta mögött nyelvem nyújtom neki.

   De mivel megyünk Karlsruheba? A huszonsok órás vonatozástól égnek áll még a homlokomon is a kihullt hajam, Szidivel (Kia Cee’dy) két nap oda, két nap vissza, hiszen csak Nagyváradig tíz óra vezetés, s váltott ló, akarom mondani sof?r ezúttal nincs. Marad a találka Bin Ladennel a Sólyombárban, amott az ötödik felh? mögött.

   „Kisebb” problémák adódnak az internetes repül?jegyvásárlásnál. Szerencsére létezik Skype a világon, s a lányom Karlsruheból lépésr?l lépésre diktálja, mit kell tennem. Vagy negyedik nekifutásra sikerül is, engem pedig büszkeséggel tölt el, hogy az els? számítógépet én adtam a kezébe. Az alapokat t?lem tanulta… Vagy az öccsét?l? – villan át agyamon a kétely, de elhessegetem, gy?z a narciszizmusom.

   A következ? apró akadály a csomagolásnál akad. Mert hát már, ha oda megyünk, nem fogunk Karlsruheban poshadni, túl vonzó a Matterhorn közelsége, átruccanunk Svájcba is.  Még sízni is fogunk egyet. A probléma pont abból adódik, hogy Karlsruheban rövidujjúban is lehet korzózni, 3700 méteren már „kissé” lenge öltözet lenne. A két pár bakancs + téli cucc megtölt egy b?röndöt, s a súly is kezd kísértetiesen közeledni a kétszer húsz kilóhoz.  Feleségem javíthatatlan optimista, de végül én kell ráüljek a b?röndökre, miel?tt behúzzuk a cipzárt, s a ha tönkremenne, azért is én lennék a hibás. Következik egy napos szorongás a repül?téri mérlegig, ahol kiderül, a két b?rönd súlya összesen 39,9 kg. A lelakatolt b?röndbe még elrejtünk két és fél kiló tiltott tejterméket (ordát, friss juhsajtot és juhtúrót), s két üveg bort. Ezáltal máris kimerítjük a csempészés jogi fogalmát. Ez a kés?bbiekben még okoz majd nekünk némi szívritmusnövekedést…

   A Bukarestbe tartó mikrobuszokat komoly információs köd övezi. Helyet lefoglalni nem lehet, ?k hivatalosan nem tehetnek fél kilométer kerül?t a szinte útba es? Otopeni-i Henry Coanda repül?térig, de talán meg lehet beszélni a sof?rrel, némi sörrevaló ellenében. Ami biztos, biztos, személyesen megyek a diszpécserükkel beszélni (tudom én, hogy Romániában élek…), mert hát haza is kell jönnünk, s nem akármikor, hanem ortodox Húsvét vasárnapján. Nem tud segíteni az utóbbiban, de kiudvarolom t?le a bukaresti diszpécser telefonszámát. Azt ajánlja, hogy amint megérkezünk, hívjuk fel, s majd oda irányítja az els? buszt. Hazaérve az állomástól, én a jól ismert közmondástól vezérelve (a pesszimista egy jólértesült optimista) felhívom a diszpécsert. T?le megtudom, hogy ortodox Húsvét vasárnapján nem járnak a mikrobuszok. Na, ez meg is tölti azonnal a keser? poharat, s eldöntöm, vonattal megyünk.

   A repül?gépünk este hatkor indul, négyre ajánlatos a check-in miatt ott lennünk. Tizenegy órakor van egy vonat, azzal simán ott leszünk, ha a bukaresti Északi pályaudvaron átülünk az Otopeni-re tartó vonatra. S?t túl korán. Nem baj, f? a biztonság, hogy ne késsük le. Másnap aztán az állomáson az a hír fogad, hogy vonatunk negyvenöt percet késik. Az se volna probléma még. De hát én tudom, hol élek, s megkérdem, hogy „és így mikorra érünk be?” Az információnál az ipse ett?l dührohamot kap, hogy adjak hozzá negyvenöt percet, mire én addig er?sködöm, amíg felhívja Segesvárt. Onnan a vonat másfél órás késéssel indult… Azonnal megnyugszik, s ajánlja, hogy menjünk mikrobusszal…

   Még tiszta szerencse, hogy azel?tt való nap nem mentem vissza a brassói diszpécserhez, hogy elmondjam neki a véleményemet. Így kieszközlöm nála, hogy intézze el a sof?rrel, hogy vigyen be minket a repül?térig. Egy százast kér. Aztán már csak kett?nknek, végül oda jutunk, hogy ebben a Bukarestig való jegy – ami fejenként huszonhat lej – is benne van. Ez már elmegy, s aztán a repül?téren megtudom, hogy három-négyszáz méter letér?t fizettem meg annyival, mint a Bukarestig tartó út… (Gyakrabban kellene repülni…) Na mindegy, ha gyorsvonattal megyek, az is belekerült volna nyolcvan lejbe, vigasztalom magam…

   Így viszont délután két órakor már a reptéren vagyunk. Négy órával indulás el?tt. Nem késtünk el… 

   Ha az ember ötven évben egyszer repül, azt meg kell örökíteni. Egy fénykép a reptér el?tt, egy benn a hallban, s máris mellettem az egy egyenruhás személy, s megkér, hogy az utolsó képet töröljem le. Mert hát ott állt a nejem mögött, s ?t nem szabad fényképezni… Eszembe jut egykori beszélgetésem egy kontrainformációs tiszttel – ne részletezzem -, nem küldöm az édes anyukájába, hanem szót fogadok.

   Valahogy eltelik a két óra, az internetes rendelés miatti szorongásom elt?nik, amint valódi jegy kerül a kezembe, nem számítógépes nyomtatvány, meg egy kód. Hiába, én már egy konzervatív vénember vagyok – ismerem be, de csak magam el?tt, más ne merjen annak tartani! Némi kételyem támad, amikor megválok a b?röndjeimt?l, hogy viszontlátom-e még. Közölte velem a hölgyemény, hogy akkor ide hozzá kell visszajönnöm reklamálni. Majd Frankfurtból hazaszaladok – gondolom, de továbbmegyek. Az útlevél ellen?rzés még két perc, s máris a csomagellen?rzésnél vagyunk. Ott el?ször a fémtárgyaktól szabadulunk meg. A vasakat, fémeket egy tálba kell tenni. Oda kerül pénz, ékszer, telefon, nadrágszíj, még a hölgyek vascsatos csizmája is. Gyanakodva nézem a saját fémgombos nadrágomat, vajon be kell-e mutatnom, milyen szexi az alsónem?m? Egyik páciensem jut eszembe, akinek a nemiszervén volt piercing… Végül megúszom az alsónadrág divatbemutatót, pedig lehet, hogy ott volt valamelyik divatcsászár, s ki tudja, komoly karrier esélyét vesztettem el. Felfigyelhetett volna rám… Az üveg h?sít?met elkobozzák, hátha bomba. Azért is kiittam, ha tartalma bomba volt, akkor azért is a repül?re viszem!

   Negyed öt sincs, s már bent vagyunk a duty-free zónában. Röpke egy óra negyvenöt perc múlva már indul is a repül?nk. Mi a francot csinálunk addig? A tizenegy lejes kávé anyagilag nem épp a legvonzóbb ajánlat (azért lehetne venni egy negyed kiló min?ségi kávét), de meglátunk egy kávéautomatát, amely állítólag két lejért már kávéval örvendeztetne meg bennünket. Nem m?ködik.

   Marad a vásárlás. Valaki azt mondta egyszer, hogy itt olcsón lehet vásárolni… Azonnal be is utaltatnám Tömösre. Itt vehetnék most h?sít?t, de most épp a morcos, lázadó gyermeket játszom: csakazértsem!

   Unalmamban végignézem, ahogy a b?röndöket pakolják ki és be egy repül?gépbe. Úgy vállmagasságról szállnak le a futószalagra. Eszembe jut a két üveg csempészett borom, a b?röndben… Amikor megérkezünk, örömmel vehetem tudomásul, hogy csak a lányomnak ajándékba hozott parfüm doboza sérült meg.

   Négy óra repül?téri szenvedés után csak felkerülünk a gépmadár gyomrába. Az alagútban azon imádkozom, hogy nehogy a szárny fölött üljünk… Az Úristen – úgy látszik – mégis mindentudó, mert nem hallgatja meg egy olyan istentagadó imáját, mint én, s inkább Murphy törvényét hagyja m?ködni. A 18-as szék mellé érve el?re engedem a feleségem, mert hát ez a férfisors… Így ? még lát is valamit.

   Megszólal a hangszóró. Úristen, micsoda kiejtésük van ezeknek a dajcsoknak! Valamikor tanítottak engem németre, nem sok sikerrel, de ebb?l egy szót se értek. Nem baj, ejsze megismétlik angolul is. Aztán kisül, hogy az, amire ?k azt állítják, hogy angol, azt legfeljebb a Deutschlish névvel lehetne illetni. Szerencsére mutatják is, hogy a biztonsági öveket be kellene kapcsolni… Mi lesz velünk Dajcslandban?

   Az úton a nejem szorgalmasan fényképezi a gép szárnya mellett ki-kivillanó havas hegycsúcsokat. Én a repül?gép szárnyának látványa helyett az angol nyelv gyakorlását választom, az én Hunglishom és a mellettem ül? útitárs Spanlishe között már akad némi átfedés. Megtudom t?le, hogy Brassó Románia legszebb városa, s mindjárt szimpatikus lesz nekem. Kárpótlásul felvilágosítom, hogy Dracula gróf (Vlad Tepes) sohasem járt a Bram Stoker által neki tulajdonított Törcsvári kastélyban. Közben megjelenik a légikísér? aerodinamikus alakja, s németül kérdezi, hogy mit kérek. Erre abból jövök rá, hogy egy kocsit tologat maga el?tt, amin mindenféle ital található. Közlöm vele németül, hogy sohase tudtam németül, de azt is elfelejtettem, mire ? meglepve megállapítja, hogy szerinte egészen jól beszélek, s még a kiejtésem is jó. Ez ad némi vigaszt, ha én nem értem ?ket, legalább ?k engem. De azért angolra fordítja a szót, s megismétli kérdését. Vannak nekem is ambícióim, s csak azért is németül kérek egy kávét nejem igényére, s egy pohár vörösbort magamnak. Van isten mégis, mert remek a vörösbor, de a kávé csapnivaló. Körülbelül ugyanannyi kávé lehetett egy liter vízben, mint amennyit mi egy szimpla feketébe teszünk… Legalább ennyi, ha már ? lát, de én semmit. Pedig abból nekem semmi el?nyöm, hogy az ? kávéja csapnivaló.

   Végül megérkezünk. Bin Laden lekéste a találkát… Itt újabb szorongó érzés fog el a csomagjaink miatt. Megyünk a tömeggel. Adott pillanatban egy házaspár t?lünk kér információt – németül. Megtaláltad, kit kérdezz meg – gondoltam, de annyit megértettem, hogy tört németséggel beszél. Angolra váltok, azt ? nem tud. Egy ideig tanácstalanul nézzük egymást, végül megszólal románul. Így már hamar megérti, hogy legszívesebben én kérdezném t?le ugyanazt. Elnevetjük magunkat, s különválunk. Aztán hallom, magyarul beszélnek… Senki meg nem állít, végül ott állunk egy forgó micsoda el?tt, amelyen ott vannak a csomagjaink. Mindenki fogja a magáét (mi is), és távozik. S ha valaki megfogna még egyet? – merül fel bennem a lehet?ség. De nem Romániában vagyunk.

   Nagy nehezen eljutunk a vonatállomásra. Az már élmény, amikor 275 km-rel robogunk Karlsruhe felé. Ahol várnia kellene a lányomnak. Aki nincs ott.

    – Te tudod a címet? – kérdezem aggódva. 

    – Nem. Azt hittem, neked megvan…

   Remek… Na most mit csinálunk? A telefonom lezárva maradt, még a repül?gépen le kellett zárni. Remeg? kézzel kétszer eltévesztem a PIN-kódot, még csak az kellene, hogy telefon nélkül is maradjak… Alig kapcsolom be, pittyegni kezdenek az sms-ek. Üdvözölnek Németországban, kellemes Húsvétot… Ekkor megszólal egy ismer?s hang a hátam mögött.

   – Ne telefonálj, drága a roaming… Üzentem sms-ben, hogy kések…

   Na, megörvendtem a lányomnak, mint még soha… Most már biztos megérkeztünk.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.04.13. @ 18:31 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.