Valaha, rég, egy idegen csodálkozó szemeiben furcsa fény táncolt. A vadászé, ki az erd?ben nemes vadra lelt, s ösztöne vérében heves nászba formálta szokott mozdulatait.
Új történet kezd?dött vadásznak, s vadnak egyaránt. Közös táncba mosta ?ket a vén Duna, melynek billeg? parti kövein sétálgattak kacagva, egymásba kapaszkodva.
A vadászat megkezd?dött, s ahogy az id?vel rohanva múltak a pillanatok, a vadászból v?legény, majd esküjét elrebegve – könnyez? anyákkal sóhajtó teremben -, férj lett.
Egy forró nyári estén a vadászt apává avatta a teremtés, majd egy tavaszi hajnalon újra gyermeksírás törte meg fotelja kényelmébe szokott mozdulatait.
Rég volt.
A változás, az id? új erd?kbe terelték, ösztöne hajtotta, puskája hívta, nem maradhatott.
Évek múltak.
A vadászat véget ért.
Az elröppen? évek alatt a vadból feleség, majd csendben anya lett, s újra… Négy aprócska kéz szoknyájába kapaszkodva édesítette simogatásra szokott mozdulatait.
Az erd?ben csend honolt, puskalövés nem zörrent, csak vidám gyermekkacaj szállt a szélben. A vad megízlelte a félelem nélküli nappalok ringatását, s bátran lett kicsinyei köré fonódó védelem.
Néha még várta a vadászt egy régi táncra, de a változás csendben borult virágba lelke féltett rejtekén.
Évek múltak.
A vadászat véget ért…
Valaha rég.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.20. @ 06:57 :: Takács Andrea-Babu
