dudás sándor : Sorstársak közt 13. rész

30.

   Belehuppanok a fotelba.

   Az íróasztalomon újságok, levelek, felbontatlan küldemények.

   Bekapcsolom a tévét.

   Teletext.

   Hírek.

   Hírek külföldr?l.

   Kék hírek.

   Kis hírek a nagyvilágból. „Nézzük csak!”

   Érdekes, siketvonatkozású hír:

        SIKETEKNEK SZÁNT ÉTTEREM NYÍLT RÓMÁBAN

   „A Ciak Si Mangia nev? hely személyzetét megtanították az olasz jelbeszédre: így a hallássérültek jeltolmács nélkül is megértethetik magukat a pincérekkel.

   Az étterem a siketnémák dolgát megkönnyítend?, egy speciális berendezéssel még azt is lehet?vé teszi, hogy telefonon keresztül is kommunikálhassanak a személyzettel, vacsora közben pedig feliratos filmeket vetítenek nekik.

   A megnyitón egyben bemutatták az olasz jelbeszéd (LIS) els? illusztrált szótárát is.”

   Más, vonzó hírt nem találok, de végigolvasom az öt oldalt.

   Kés?bb majd újra, a világ állandóan zajlik és sok érdekesség történik benne.

   Kikapcsolom a készüléket.

   „Az olasz temperamentumos nép, élénkek, gyakran gesztikulálnak. Hallottam – kicsit furcsa így mondani t?lem – már olyat, hogy az olaszoknál még nyelvtudás nélkül sem gond a kommunikáció. Latinos temperamentum. Miénknél jobb az ott él? siketek sorsa? Hányan lehetnek? Évek óta sulykolják belénk: hazánk lakosságának 10%-a küzd hallásproblémákkal. Szövetségünk taglétszáma ugyanakkor 11-13 ezer között stagnál. Egy milliónyi hallássérültb?l ennyi csupán a tag? Miért? A pontos adat államtitok? Nem. Magyarországon hivatalosan a nagyothallók száma: 44 679, a siketek, siketnémáké 8 886. (Még kett? kellene a szép, hurkos számokhoz.) Sokan, nemcsak hallássérültek, egyetérthetünk az Esélyegyenl?ségi Minisztérium miniszterével: százezrek számára élhetetlen ez a világ.” 

 

31.

   Emlékszem, gyerekként mindig türelmesen néztem a beszélget?ket, ám alig vártam, hogy befejezzék mondókájukat, azért, hogy megkérdezhessem, mir?l diskuráltak. Ez a szokásom mai napig megvan. Anyámat mindig vallattam, kérdeztem, jó szóval, de ha így nem értem célt, kitartóan, ravaszul, vagy éppen haragot tettetve. Kés?bb iskolatársaimat, majd munkatársaimat is így “kezeltem”, mondván, ha hallanék, tudnám, amit ?k. Így aztán nemigen maradtam le környezetem többnyire érdektelen históriáiról.

   Persze, különböz?képpen reagáltak az illet?k. Volt, aki ellenségesen méregetett, s egy szóval sem segített. Volt, aki elviccelte a segítséget, “Aki kíváncsi, hamar megöregszik” jelszóval, de akadtak segít?kész emberek is. Ha elutasítottak, mindig rossz érzések maradtak bennem, úgy véltem, nem vesznek emberszámba. Nem tudom, másnál hogy van ez. Kétlem, hogy csupán nálam m?ködik ez az intenzív híréhség.

   Egy jelnyelvi tolmács álláspontja: nem döntök helyettük, és nem tartom ?ket távol sem a számukra hasznos, sem a számukra kedvez?tlen információtól.

   Folyamatosan információt áramoltatok. Hétköznapi beszélgetés során is jelzem, ha valaki helytelenül használ kifejezéseket. Javítom a szavakat, például nem mutogatunk, hanem jelelünk. Nem süketnéma, hanem siket egy ember. A nagyothalló nem siket. Kérem, ne nekem magyarázza el, hanem neki, én majd folyamatosan fordítok. Felhívom a figyelmet: ha jelen vagyok, mindent fordítani fogok, ez etikai kódexünk alapja. Tehát ha nem akarja, hogy valami elhangozzék, akkor ne azt mondja, hogy “Ezt most ne fordítsa neki”, hanem tegye meg önmaga érdekében, hogy ne mondja ki! Akkor nem fordíthatom.

   Ezek apró, sokszor észrevétlen kis közbeszúrások, mégis sokat jelentenek.

   Der?s és felemel? emlékem: amikor tanfolyamra jártam, és a f?oktató, aki addig még nem tanított siketeket, egy csörgés után el?kapta mobiltelefonját és mindenr?l megfeledkezve, önfeledten enyelgett. A tolmács pedig híven fordított mindent. Így aztán a hallgatók megtudták, hogy, “Rendben, Icukám, drága, akkor pontban este tízkor, a mi kis fészkünkben…”

   Képzelhet?, oktatónk milyen arcot vágott kikapcsolva a hívást; s miután rádöbbent: itt mindenki tudja, mit beszéltek, “pedig ezek csak siketek”. 

 

32.

   Régi újságkivágások közt kutakodok, emlékezve egy ÉS-b?l kivágott lapra. Amikor megjelent, még a múlt század hatvanas éveiben, éreztem, valamikor fel fogom használni. Az írás annyira rólunk, hozzánk szól, hogy akkor is készül? prózai munkámhoz csatolnám, ha szerz?je, az ÉS egykori f?szerkeszt?je agyoncsapna érte a túlvilágon. Nemes György azonban lelkesen integet le a felh?kr?l, jóváhagyása jeléül, s elnéz?en kér arra, hogy a süket szót javítsam ki az emberiesebben hangzó siketre.

   Lássuk!

             „SZÁJRÓL OLVASOK

                      – Emlék –

   Apai ágon három hallássérült rokonom volt. Józsa néni csak id?sebb korában vált nagyothallóvá, Lenke néni halott gyereket szült s utána teljesen megsiketült, Jen?, apuka legkisebb testvére kétéves korában leesett az etet?székr?l, s így beszélni se tanult meg, így ? siketnéma lett. S ha hozzájuk számítom Fanny és Franciska nénit, akik nem túl id?sen váltak nagyothallóvá, megokoltnak látszott aggódó figyelmem, vajon apuka nem örökölte-e ezt a fogyatékosságot, s mi, gyerekei nem vittük-e tovább az örökséget. De se apuka, se mi négyen, gyerekek nem mutattunk hajlandóságot siketségre. Ám Józsa néninél töltött egyetemi éveim alatt – a kilencszázhúszas évek végén – annyit érintkeztem vele, Lenke nénivel és Jen?vel, hogy egyszer csak észrevettem: társaságukban magam is hang nélkül beszélek, s akaratlanul elsajátítottam a siketek és nagyothallók beszédét, a szájról olvasást.

   Lenke néni a Rákóczi tér környékén, a Déri utcában lakott. Férje, Pali bácsi, egy nagykeresked?  cég könyvel?je olyan méregzsák volt, amilyennel sem azel?tt, sem azóta nem találkoztam. Velük lakott Jen?, és volt egy siketnéma szolgálójuk. Alighanem ez a siket-légkör válthatta ki Pali bácsiból – ellenhatásként vagy dacként – azokat a trombita-er?sség? hangokat, amelyek szerinte arra szolgáltak, hogy mindhárom sikettel megértesse magát. Pedig nyilvánvalóan jól tudta, hogy környezetében egyetlen kukkot se hallanak abból, amit ? falrenget? er?vel üvölt. Pali bácsi halántékán rögtön kidagadtak az erek az ordítozástól. Lenke néni mosolyogva nézte: mikor robban szét a férje, Jen? pedig, ha meglátta sógorát, csak legyintett csonka kezével, s az orra alatt ezt mormogta: – “Szr embr”, ami egyértelm?en azt jelentette: szar ember, mit üvöltesz, hiszen rajtad kívül senki se hallja…

   Lenke néni, ha szép volt az id?, szeretett üldögélni a második emeleti lakásuk erkélyén. A közelben – már akkor is ilyen vidék volt – föl-alá sétafikáltak a környék rosszlányai. Lenke néni, mint egy tolmács közvetítette, hogyan és mir?l beszélgetnek a lányok a védelmüket ellátó fiúkkal meg az üzletre fölszólított pasasokkal. A siketek között is ritka képességgel tudott Lenke néni szájról olvasni: két emelet magasságából is pontosan értette, mir?l folyt a diskurzus az utcán, ha a beszél? feléje fordult arccal. Ha az illet? hátat fordított, már megsz?nt a közvetítés, mint manapság a rádióadás a mesterséges holdról, ha a valódi Hold árnyékos oldalára kerül keringése közben. Még könnyebben tájékozódott Lenke néni a kávéházban, ott megértette és élvezte a legtávolabbi szerelmi tárgyalásait (más üzleti tárgyalások nem nagyon érdekelték), s szívesen tájékoztatott bennünket az alku fejleményeir?l, miszerint lefekszik-e a férfival a n?, mihelyt elmennek, vagy csak kés?bb.

   Családi vonás volt nálunk, hogy senki se szeretett korán ágyba menni. Lenke néni még éjjel egy órakor is tett-vett, kézimunkázott vagy virágokat varrt selyemhulladékból. Hatalmas keze volt, férfias ujjaival mégis meg tudta formálni a legapróbb akácvirágszirmokat. Két óra felé kiment a konyhába, s megf?zte az ebédet. Pali bácsi fölébredt a kalamolásra (mert Lenke néni dobálta az edényeket), hosszú hálóingében kirohant a konyhába, s üvölteni kezdett, hogy felriadt a fél ház. Csak épp Lenke néni nem hallotta, s meg se fordult a t?zhely mell?l. Mikor Pali bácsi kiordította magát, visszament az ágyába aludni. Jen? ilyentájt érkezett haza. Leült beszélgetni Lenke nénivel. A siketek egymás között a kezükkel beszélgetnek. Mi történt aznap? – ezt tárgyalták meg. Mondanivalójukat olyan jelekkel közölték, melyeket úgy-ahogy még az avatatlan is megérthetett, hiszen egy meghatározott dolgot, netán valami cselekvést utánoztak. Ám használták az ujjbeszédet is, amelyben sajnos, még a teljes alapvet? ábécéhez sem jutottam el. Néhány bet?t azért magam is megtanultam, a legjellegzetesebbeket: ha mind a négy ujjat begörbítem s melléjük simul a hüvelykujj – az az “a”, ha a két széls? ujjat – a kis- és mutató ujjat – kiegyenesítem, ez a “k”, ha csak a mutatóujjat egyenesítem ki, ez a “g”, ha közben a hüvelykujjat kissé oldalra fordítom, akkor már az “l”, ha úgy csinálok, ahogy a gyerekek a csipiszt mutatják, az a “t”, s ahogy jóval kés?bb Churchill jelezte középs? és mutatóujja v alakú föltartásával, az a “v”, s ugyanez összezárva az “u”.

   De beszélni csak ?k tudtak így egymással. Még a siketnéma cselédlánnyal se így érintkeztek, mert az, szegény, nagyon tanulatlan volt – Lenke néni természetes jelekkel adta tudomására, mit akar. Például, hogy verje ki a sz?nyeget vagy vikszeljen vagy mosson, illetve mosogasson – ezeket a m?veletutánzó mozdulatokat könny? volt megérteni. A lány, akit csak Némának hívtunk, id?nként szokatlanul indulatosan kitört, tagolatlan szavakat hallatott, s ha éppen sok düh gy?lt össze benne, földhöz csapta a tárgyat, mely éppen a keze ügyébe akadt. Mikor leszedte az asztalt, s Lenke néni rámutatott a tésztára, mondjuk, hogy hány darabot ehet meg a konyhában bel?le, s a Néma ezt kevesellte, földhöz vágta az egész tálat. Lenke néni, ki maga is a széls?séges hangulatok rabságában élt, s Jen? is, ki hasonló túlzó indulatok között verg?dött, meg se rebbent a Néma viselkedését?l, csak megért?en mosolyogtak. Nem úgy Pali bácsi, aki fölugrott az asztaltól , s ordítani kezdett: – “Megölöm ezt a süketnéma állatot, s utána veletek is végzek. A legvégén pedig kiugrok az ablakon!” – A Néma csak azt látta, hogy Pali bácsi arca eltorzul, homlokán vöröses kígyóként mozognak az erek, mire ? is artikulátlanul üvölteni kezdett, fölemelve ökölbe szorított kezét, s úgy látszott, nekimegy a gazdájának. Lenke néni a lányhoz lépett, megsimogatta vállát, s valamit mutatott neki. Nem értettük, mit, arra gyanakszom, hogy a jelek ezt jelenthették: – “Mit izgatod magad? Nem látod, hogy beszámíthatatlan? Fütyülj rá, s egyél meg három süteményt.” – Pali bácsi annyit kiabált életében, s olyan mértékben nem fékezte soha dühkitöréseit, hogy végül, még hatvan éves kora el?tt, hirtelen agyvérzésben halt meg.

   Manapság is el?fordul velem, hogy már elbúcsúzom attól, akit kikísérek a vasútállomásra, állok a peronon, az illet? fölhúzta a fülke ablakát, de ott tétovázik még, nincs mit mondania, ám mégis mond valamit, s azt hiszi, az üvegen át úgysem értem, de én értem, mert tudok szájról olvasni. Vagy én is ülök a presszóban (kávéházban csak azért nem, mert manapság nincs kávéház), s figyelem a szerelmespárok beszélgetését, olyan messzir?l, hogy nem is sejtik: van, aki megérti, mit mondanak egymásnak. De egy id? után elfordulok, mert olyan szövegr?l értesülök, amely már nem tud fölizgatni – bár csak negyven évvel ezel?tt beszéltek volna a szerelemr?l ilyen p?rén, mint manapság! 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 761 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.