Az idősödő férfi fáradtan ért haza bevásárló körútjáról. Szatyrát letette a konyhában. Úgy gondolta, majd egy kicsit később pakol el, ha már kipihente magát. A mozdulattól megzizzent a papírzacskó a csomag tetején. Elmosolyodott, majd kivette, és bevitte magával a szobába. Elhelyezkedett a fotelben, és kivett egy szem vajkaramellát. Ahogy az édesség íze szétáradt a szájában, mintha visszarepült volna a múltba, s egyszerre lett a múltból jelen. Látta magát, mint kisgyermek, a nagymamája mellett sündörögni. Nyolc-tíz éves lehetett, és otthon nyaralt falun. Sajátos főszeres illata volt a kisboltnak, ahol mindent lehetett kapni. Az asszonyok miközben kicserélték információikat, szinte észrevétlenül megvettek mindent, ami a háztartásba kellett. Volt itt konyharuha, törölköző, edény, kertiszerszám, ennivaló, kimérős és becsomagolt főszer, édesség, és még annyi minden, hogy végiggondolni is nehéz. A pult mögött ott állt nagymami, mindig frissen vasalt, hófehér kötényben. Soha nem maradt el a „miben segíthetek?” – és a „köszönöm szépen”, még akkor sem, ha a szomszéd Juli néni lepakoltatta az összes otthonka-anyagot, és végül nem vett, csak egy fél kiló cukrot. ő már akkor elhatározta, hogy boltos lesz, egy ugyan ilyen kisboltban.
De az idők változnak. Két év múlva megnyitott a nagy ABC-áruház, és a kisbolt forgalma egyre csökkent. Már csak a szomszédok jártak át, ők is inkább csak beszélgetni, mint vásárolni. ő azonban kitartott az elhatározása mellett, hogy kereskedő lesz. Amikor eljött az ideje, fel is vették a városba, a kereskedelmi szakiskolába. Jól tanult, úgy érezte, megtalálta a helyét. Aztán második után egy szupermarketbe került gyakorlatra. Az egész munka abból állt, hogy termékekkel töltse fel a polcokat. Egész nap lótott-futott, cipekedett, a vevőre sem ideje, sem ereje nem maradt. Ott valami kettétört benne. Mélységes csalódottságában elhatározta, hogy abbahagyja. Ha ez a jövő, ő köszöni, nem kér belőle. A szülei nem értették igazán, de ráhagyták. A mama nem szólt semmit, de szeméből peregtek a könnyek. Sokáig mardosta a lelkiismeret. Csak akkor enyhült egy kicsit, amikor a gimnáziumban leérettségizett, és felvették a közgazdasági egyetemre.
A mama még megérte, hogy másoddiplomaként megszerezte a pedagógia szakot is, és visszament a régi iskolájába tanítani.
Az első óráján azzal kezdte a bemutatkozást, hogy mesélt a gyerekeknek arról a régi vegyesboltról, ahol mindig a „kedves vevő” volt az első. Később is, évről évre, ha új osztályba ment, mindig elmesélte régi emlékeit, mint meg nem valósult álmot.
Pár év múlva már csak úgy emlegették, hogy „kedves tanár úr”. Csak mosolygott őszülő bajusza alatt, ha a folyosón elhaladva meghallotta a háta mögött. A mama régen elment, ő pedig élte a hétköznapok szürke életét, belesüppedve az egyhangúságba. Nem volt családja. Szülei halála után csak a tanítás maradt. Amikor nyugdíjba ment, teljesen egyedül maradt. Elmélyült a könyveiben, bennük kereste elveszett álmait, mindazt a szépet és jót, amit a rohanó világ bekebelezett.
A mai nap is úgy indult, mint a többi. Csütörtök lévén a piacra indult. Fájt egy kicsit a dereka, ezért villamosra szállt. Gondolataiba mélyedve elvétette a megállót, és továbbment. Bosszankodva indult visszafelé. Akkor akadt meg a szeme egy bolt feliratán. Mintha mézeskalácsból lett volna. A feliraton ez állt: RÉGIMÓDI BOLT.
Hirtelen támadt kíváncsisággal nyitott be. Érkezését kis csengettyő jelezte. Ámulata határtalan volt. A plafonig érő polcokon rendben sorakoztak a különböző feliratú dobozok. A levegőben fahéjillat szállt, összekeveredve valami édes, sütemény, kávé és egyéb főszerek illatával. A pult mögött fiatal szőke nő kérdezte, hogy „mit tetszik parancsolni?”, arcán kedves mosollyal. Szinte szorította a torkát a meghatottság. A raktárból egy vékony fiatalember hátrált kifelé, megfordulva a pultra tette azt a vég anyagot, amit az előtt álló vevőnek hozott. Ahogy felismerte, rámosolygott:
– Így gondolta, tanár úr?
Nem tudott megszólalni, csak bólintott.
– Mit adhatok?
– Tíz deka vajkaramellát, ha van.
– Persze. Máris adom.
A pénzt kedves mosollyal utasította vissza.
– Fogadja el ajándékba.
– Köszönöm – tette el a papírzacskót. – Úgy látom, megértette, hogy miről beszéltem.
– Örülök, ha tetszik!
Akart még valami dicséretfélét mondani, de észrevette, hogy feltartja a sort.
– Majd máskor is benézek – köszönt el, és az ajtó felé indult.
– Mindig szívesen látjuk – hallotta még Krizsán Béla hangját. Emlékezett rá, a második osztályában végzett, jó eredménnyel.
Ahogy ott ült a fotelban, és gyerekkora kedvenc csemegéjét eszegette, megelégedettséggel gondolt a mamára.
”Látod, mama, mégis sikerült!”
Legutóbbi módosítás: 2009.04.13. @ 07:56 :: P. Borbély Katalin
