Kint még sötét éjszaka volt, de neki kelnie kellett, ha el akarta érni az első vonatot. Tulajdonképpen szerencséje volt, mert némely községből nem lehet beérni reggel fél hatra. Mégis nagyon zokon esett a gondolat, hogy ki kell bújnia a paplan alól. A kávé kicsit átmelegítette, és fel is ébresztette. Mire az állomásra ért, már egészen tisztán gondolkodott. S bár a vonat melege kicsit elbódította, gondolatai mégis az előtte álló munka körül forogtak.
A gyárban az ismerős zsongás fogadta. A gépek egykedvű monoton zúgása valamifajta végeláthatatlan folyamra emlékeztette. Elfoglalta helyét a futószalag mellett. Lassan minden kitörlődött gondolataiból és már csak a munka létezett. A panelok elég gyorsan jöttek, nem volt idejük még beszélgetni sem. A sorvezető folyamatosan nógatta őket. Mire elérték az első szünetet, megfájdult a háta. „Mindig ugyanaz a mozdulat” – gondolta.
– Meg kell lenni a darabszámnak! – hangzott az ismerős mondat, aznap kitudja hányadszor.
„Persze a darabszám, más nem fontos” – duzzogott magában, de nem szólt, csak kapkodta a paneleket a szalagról, nehogy felgyűljön. Az ebédnek az ízét sem érezte, olyan fáradt volt. Délután adódott egy kis technikai szünet, de aztán újult erővel ontották a gépek az összeszerelésre váró alapanyagot. Ahogy fáradt, néha elkalandozott a gondolata, két panelt is visszahoztak, hogy javítsa ki. Szünet után csüggedten folytatta a már automatikussá vált mozdulatokat.
Amikor végre vége lett a műszaknak, zsibbadt tagokkal állt fel a helyéről. Első útja mégis a sorvégén lévő táblához vezetett, kíváncsi volt az aznapi teljesítményre. „Megcsináltuk a normát” – konstatálta, és csüggedten indult kifelé.
„Modern rabszolgaság” – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt álomba zuhant volna a jól fűtött vonaton. A mozdony egyenletes zakatolással tört utat az éjszakában.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.14. @ 14:23 :: P. Borbély Katalin
