P. Borbély Katalin : Könnyek

A nagy árvíz emlékére *

 

 

Fázósan, hirtelen ébredt, valami szokatlan zajra. Napok óta nyugtalan volt, nem tudta miért, csak azt érezte, hogy most valahogy minden más, mint amilyennek lennie kellene. Az ég szürke, nem érezni a Nap éltető melegét. Az eső hol eláll, hol elered. Néhány napja nehezen talál ennivalót, mert a tisztás, ahova eddig legelni járt, eltűnt, helyét koszos, hideg víz vette át. Mindez félelemmel töltötte el. Tegnap a másik irányba indult, talált egy magasabban fekvő részt, ahol széna volt elszórva, egy pillanatra feledte hát minden nyugtalanságát és jóízűen evett.

    Ma is erre indult, hátha megtalálja azt a magaslatot. Félénken bóklászott fától fáig, még mindig a neszeket figyelte. Az eső újra esett, egészen átáztatta a bundáját. Megállt, fejét egy fa törzsének dörzsölte, hogy letisztítsa nemrég kinőtt agancsát. Zavarta az eső, az állandó suhogás, kifinomult hallása nem segíthette, mindent elnyomott a monoton hang.

    Lába megsüllyedt, mintha ingoványba lépett volna. Meglepődött, tegnap biztos, hogy erre ment, megismerte a göcsörtös fát, a jelzés szagát, mégis bizonytalanság töltötte el. Tanácstalan volt. Megtalálta a régi ösvényt a tisztás felé. Itt is vízben járt, mégis elindult, hátha véget ér a víz, de a hideg szennyes lé csak emelkedett, néha térdig, majd szügyig ért. Néhányszáz méterrel arrébb összetalálkozott az erdő másik oldalán élő állatokkal, akik szintén a víz elől menekültek. Elmondták, hogy arra már hiába megy, a tisztás helyén csak víz van minden felé.

    Egy óvatlan lépés, és hirtelen nem érezte a talajt a lába alatt. Hevesen kapálózott, úszni próbált, de az ár mind beljebb sodorta. A kétségbeesés jeges marokkal szorította a szívét. Elfáradt és fázott, egyre keservesebben próbált talajt találni. Nem sikerült. Végképp kimerült. A hidegtől teljesen elgémberedett, már nem tudott tájékozódni, egyre rémültebb lett, amikor megakadt valamiben, nem tudta, mi az, de nem engedte tovább. Visszafordulni nem tudott az ár miatt…

    Lassan feladta, keserves sóhaja az égig szállt.

    Az ember türelmetlenül ült a csónakban. Napok óta csak így tudott eljutni az erdő elöntött részeire. Véget nem érő harc volt, nem engedte, hogy fáradt legyen, figyelnie kellett, csak így menthette meg a víz csapdájába esett állatokat. Most az őzeket várta, igyekeztek a menekülőket a magaslatok felé terelni, ahol biztonságban vannak a víztől, és bőséges ennivaló várja őket.

    „Nem jönnek”… A gondolat kétségbe ejtette, evezni kezdett a fák felé, hirtelen nagyon rossz érzése támadt, mintha minden erőfeszítése, küzdelme hiábavaló lenne.

    Aztán meglátta az őzet, és a kerítést. „Mit keres ez itt?!” Az állatban már nem volt élet, mire a csónakba húzta. Az eső lemosta a könnyeit. Az égre nézve csak ennyit mondott:

    – Jaj, Uram! Vigyázni kellett volna rá, nem elsiratni!

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.