Közkelet?, hogy a húsvéthétf? a nagy eszem-iszom és dajdajozás napja, és bár id?sebb korban mindkét nemnél általános a szabódás, mégiscsak több szó esik a n?k kínkeserveir?l. Nosza, több se kellett, a N?i Lapozó szubjektív férfivéleményre adott le rendelést. A végeredmény alább olvasható. (El?re jelezzük: nem fenékig tejfel, de állítólag az igazság szabaddá tesz.)
Húsvétvasárnap: a szül?k csokinyulat és tojást dugdosnak, a gyerekek kutatnak. Húsvéthétf?: a n?k elbújnak, a férfiak kutatnak. Épp csak a hangulat változik meg, mire megvirrad a nagy locsolkodós nap – a kedélyes és illatos vasárnapi ajándékhajkurászásból pacsuli- és Unicum-szagú ádáz hajsza lesz. N?i szemmel legalábbis biztos. Férfiszemmel viszont állítólag nem. Úgyhogy valószín?leg az én készülékemben van a hiba.
Nem tudom, talán a vadászösztön hiányzik bel?lem, vagy az is lehet, hogy csak simán félreértek valamit, de én világéletemben fáztam ett?l az egészt?l. A f?tt tojást nem szeretem, a korán kelést gy?lölöm, szerepelni egyenesen utálok, a vagyonom gyarapítására pedig soha nem ezt tartottam a legmegfelel?bb taktikának. Azt meg már négyévesen sem vettem be, hogy bármelyik n?ismer?söm is örül annak, hogy Krasznaja Moszkvát borítok a hajára, vagy nekimegyek a szódásszifonnal. Oké, az Unicumot bírom, de pár stampedli azért nem ér annyit, hogy végigcsináljam ezt az egész hajcih?t. És a harmadik pohár után sem változik a véleményem.
A fölérendelt szerepb?l adódóan elvileg persze könny? lenne kezelni a helyzetet: kölni a szemétbe, ajtó bezár, maradok otthon. Na ja, elvileg. Gyakorlatilag viszont kivitelezhetetlen. Locsolni kell. Hogy honnan az elvárás, ha egyszer n?i részr?l nem létezik, a többi férfi meg nem érdekelt az ügyben, az rejtély, de ott lóg a leveg?ben: nemcsak a szenvedélyes locsolkodók néznek úgy az öntözési fóbiában szenved?re, mint egy ?rlényre, hanem még az egyébként szenved? n?ismer?sök is megjegyzik, hogy azért a szomszéd nénit még illene megöntözni.
Egyszóval nincs más választás: körbe kell turnézni a rokonokat, a társasházat, és még akkor sincs vége az egésznek, amikor a detoxikálóba tartó utolsó ment?autó szirénájának zaja is belevész az éjszakába, mert jön a kedd. Amikor ugye – életkortól függ?en – végig kell öntözni az óvodát, az iskolát, a munkahelyet. Az meg még kínosabb. Öt felh?tlen esztend? adatik csak meg ilyen szempontból: az egyetemen – hála az égnek – valahogy kimarad ez az egész.
A fennmaradó évtizedekben viszont csak enyhíteni lehet a szenvedést, de az se nagyon megy. Próbáltam összekacsintósra venni a figurát, eldugaszolni a kölnisüveget, verset költeni legalább a saját magam szórakoztatására, valamint – ahogy azt már említettem – kísérletet tettem az intenzív unicumozásra is, de vajmi kevés haszna volt az egésznek, mert mindig úgy éreztem, hogy a vágóhídra megyek. Mondanom sem kell, megkíséreltem azért azt is, hogy elbújok, és vállalom, hogy egy bunkó vagyok – de ez sem megoldás, mert ugye jobb esetben van a háznál legalább egy n?, és akkor a szomszéd úgyis átjön locsolkodni. Annak meg van egy folyománya: vissza kell menni a feleségéhez. Meg a lányaihoz. És általában nem is egy szomszédja van az embernek.
Bár találkoztam már sorstársakkal, nem ámítom magam azzal, hogy bármennyire is általános volna a véleményem férfikörökben, ahhoz már túl sokan böktek oldalba nagy barátilag, hogy ne játsszam az eszem. Na, pont ez a legkiborítóbb az egészben. Elnézést, de én szeretnék felmentést kérni, csak sajnos azt nem tudom, hol lehetne.
Forrás: noilapozo.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva