Bizony így, csupa nagybetűvel! Az március végi ég olyan volt, mint impresszionista festők palettáján a legszebb világoskék. A levegő testes földszagot árasztott, és ha az ember beleszippantott, könnyű, örömteli érzése támadt, mint sűrű, öreg borok kortyolása közben. A szél teljesen megbolondult. Hol keletről fújt, hol nyugatról, hol északról, hol délről. Játszi vidámságában talán maga sem tudta eredetét. A felhők ettől teljesen szétszakadoztak az égen. Az előbb komoly, vattaszerű alakzatokból szinte pillanatok alatt változtak hosszú, fehér, szélben lobogó hajat formázó cirrusokká. A nap eleinte bujkált a paplanfelhők között, majd teljes fényével kezdett ragyogni, ránevetve az éledező világra. Áradó, felszabadult boldogságával melengette át a magábafordult, rideg tájat. Az erdők rajtakapottan, megszégyenült-csupaszon álltak az első ragyogásban. Minden fa kicsire húzta össze magát, hiszen lombkoronájuktól már ősszel megváltak, most a nap megolvasztotta, a szél lerázta róluk a maradék hóleplet is. Ott álltak kiszolgáltatottan, meztelenül. A tavaszi nap egy rosszalkodó kölyök huncutságával világította meg a pucér fákat, szinte hallani lehetett vásott nevetését. A szemérmükben megbántott fák pedig egymás árnyékába próbáltak elrejtőzni a szokatlanul ragyogó fény elől. A megsüppedt, korhadó avarból apró bogarak kúsztak a melegre, ízeikben ott volt még az egész tél merevsége. Ragyogó hátukat a nap felé domborították, és szinte beszívták annak melegét. A lucskos, piszkosbarna avar csak úgy ragyogott a katicabogarak élénkpiros hátacskáitól. Mielőtt a merev lábacskák újra fürgén mozoghattak volna és az életadó meleg elérhette volna a lassan dobogó, egyszerű kis bogárszívet, egy csínytevő szellő végigborzolta a száraz leveleket. Az apró állatok most új igyekezettel kúszhattak vissza az össze-vissza borított tölgylevelek alól.
Szíjjas Eszter 4. osztályos tanuló nem örült a szélnek. Morcos képpel segítette vissza a melegre az apró bogarakat. Miközben fejét két térde közé fogva kuporgott és szorgalmasan hajtogatta a felborult leveleket, észre sem vette, hogy már elég régen nézik tevékenykedését. Csak akkor nézett fel meglepetten, mikor a szél hirtelen szétkergette a felhőket, és a nap elé vetítette a fölötte álló fiúcska árnyékát. Csatló Gergely a riadt tekintetet megértve azonnal megszólalt:
— Segítek! Bár nem tudom, sokra mennek-e velünk? — Lehajolt és ő is forgatni kezdte a leveleket.
Gergő már ötödikes volt, és utcaszomszédja Eszternek. Csak most, ezen a szombat délutánon látta meg a kislányt, akivel pedig minden nap azonos időben és útvonalon jártak iskolába. Eszter nem szólt semmit, de úgy érezte, a nap leugrott az égről és teljes energiájával őt melegíti. Szíve nagyon gyorsan kezdett dobogni, és valószínűleg a lába ujjáig elpirult. Hát még akkor, mikor Gergő — mint az igazi lovagok —, kezét nyújtotta a kuporgó kislánynak, hogy felsegítse. Hazafelé lassan sétálva beszélgettek, találtak egy szép nagy gubacsot, érdekes formájú gallyat, és ragyogó sárga martilapu-virágot szedtek. Gergő a parányi csokrot ügyesen összekötötte egy főszállal, és ünnepélyes mozdulattal adta át Eszternek. Mindeddig, bár csak pár háznyira laktak egymástól, csupán köszönő viszonyban voltak, de hétfőn Gergő megvárta a kislányt, hogy együtt mehessenek iskolába. Néha „véletlenül” összeért a kezük és ilyenkor mindketten elvörösödtek.
Bizony TAVASZ van! TAVASZ! Így, csupa nagybetűvel és felkiáltójellel.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.24. @ 12:48 :: Placskó Lajos
