A csínytevő hónap lopakodva jön el. A hó elején még akár fagyhat is, vagy eshet a hó. A huncut hónap egyszer csak lerántja az égről a sötét felhőket, és ragyogni engedi a napot. Nagyot nyújtózik ekkor a föld, lassan felenged, szinte láthatóan törnek a felszínre a virágok. Először a fehérek, majd a sárgák, később a kékek, lilák, vörösek. Egyszerre tarkállani kezd a rét. A tréfamester hónap így varr magának sokszínű bohócruhát. Édes, elfeledett illatokkal telik meg a levegő. A szerénynek tűnő, ám nagy bajkeverő kicsiny kék, vagy lila virág illatával, ami komoly bódulatot hoz és ősidők óta fiatal emberek szakítják le évről évre, mint most is.
A fiú, valami furcsa, elvarázsolt mosollyal tépi és köti csokorba a virágot. Lábai maguktól indulnak el, de nem az otthon a cél. Idegen lakásba zörget az ifjú ember, arcán szégyenlős pirulással, szívében férfias elhatározással. Ha a kislány nyit ajtót — márpedig ő nyit ajtót, mert már régen a kaput lesi az ablakból — suta, de ünnepélyes karlendítéssel adja át a parányi csokrot. A lány, arcán boldogan-jóleső mosollyal beleszagol a csokrocskába. Fejét nem emeli fel, alulról csillantja szemét a fiúra. Nem túl hosszan, de áthatóan néz. Nos, ez az a mozdulat, amit egy lány sem tanul, de tud, már a bölcsőtől fogva! Sőt! Emberemlékezet óta! Éva is így tekintett Ádámra, az ősasszony az ősemberre, mikor az ősibolyát megkapta. Ez egy genetikai mozdulat! A fiú pedig, elveszett! Vége van! Amit máskor megmosolygott, most csodának tűnik. Komoly kór ez, kérem! Vigyázat, még halálossá is válhat! A tünetek úgy kezdődnek, hogy a virág átadása után hőhullám tör ránk, a gallér szűkké válik és kifejezőkészségünk pár mondatra apad. Ezeket is dadogva nyögjük ki. A világ észlelhető része — egyetlen kivétellel — azonnal megszűnik. Ez a kivétel a kislány, akinek a virágot adtuk. Hallani is csak két dolgot tud a beteg: 1. a kislány hangját, 2. a saját, dübörgő szívverését. (Ezért különösen veszélyes forgalmas autóút, vagy vasút mellett virágot átadni!) Továbbá: lábaink gyökeret vernek — zsibbadt tuskóvá válik mindkettő. Karjaink izzadó tenyerű és teljesen fölösleges végtagokká válnak — miután a virág kikerült belőle. Kihunyó tudattal még emlékszünk, hogy zsebre dugni illetlenség, ezért nagyapósan hátul összefonjuk ujjainkat, de előbb tenyerünket a nadrágunkba töröljük. Valahogy meghalljuk a kislány hangját:
— Ezt nekem hoztad?
Na, itt álljunk meg egy pillanatra! Ez a kérdés — ugyebár — egy olyan kérdés, amit bátran sorolhatunk, a teljesen fölöslegesek közé. Durva szarkazmussal úgy is fogalmazhatnánk, hogy határozottan hülye kérdés volt. Azonban szegény kislányra is hat az ibolya illata és a szóban forgó kérdést nem akárki tette fel, hanem „A” kislány! Ez esetben szánk kiszárad, cserepes ajkainkat meg kell nyalnunk és ettől újra zavarba jövünk, nehogy a kislány félreértse. Két, három nyeléssel eltávolítjuk szájpadlásra tapadt nyelvünket, majd újra működőképes szájjal, porszáraz hangon rebegjük:
— Neked!
Ugye milyen frappáns? Kimondtuk! A diadal öröme mosolyként árad szét arcunkon. Zúgó fülünket újabb kérdés simogatja. Igenis simogatja, mert a kérdés maga hiába szemrehányó, de a hang! A hang, a hangszín oly búgó, bársonyos, hogy bizony simogat.
— Miért kellett letépni szegény virágot?
Újabb zavar. Az agy szinte hallhatóan dolgozik. Arcunkról egy pillanatra lefolyik a mosoly, de csak azért, hogy a következő pillanatban még szélesebben tér vissza, mert itt a kissé megkésett válasz:
— Mert csak te vagy rá érdemes!
Most pedig vagy felfedezzük, hogy izzadó kezünkkel lehetne valamit kezdeni, vagy a kislány lép közelebb, de az is lehet, hogy még álldogálunk egy-két negyedórácskát hasonlóan magasröptű társalgásba merülve.
Hát kérem, ez az egyszerű kis virágos növény ilyen pusztító hatással lehet az emberre, az élő természet csúcsára.
— Hogyan? Hogy-hogy honnan tudom? Tudom és kész!
Legutóbbi módosítás: 2009.03.31. @ 09:24 :: Placskó Lajos
