A csöppnyi törékeny asszony ült a félhomályban, az ágy szélén. A kicsi szobát beborította az alkonyi napsugár. Így még pirosabbnak tűnt a kisfiú arca. Megnézte a homlokát. Lázas! Szinte forró! Óvatosan állt fel a vizes ruháért. Megtörölgette, majd visszaült az ágy szélére, dologtól megviselt kezében elveszett a gyerek keze.
Ahogy végig nézett a 2×3 méteres albérleti szobán elgondolkozott. Végig gondolta a sok viszontagságot, ami idevezetett. A kisfiú volt mindene. Mindent feláldozott, csak a gyerek vele legyen. Régóta vándorolnak már együtt, egyik albérletből a másikba. S őt közben felőrölte a munka, a kilátástalanság. A fiúcska szabálytalanul veszi a levegőt. Az asszony fáradt. A nap régen lenyugodott. A sötétség súlyként pihen a szempillákra, álomtalan sötétségbe hull. Csak a pirkadattal ébred, még mindig fogja a gyerek kezét. Aggódva nézi a homlokát. Lement a láz!! Az örömtől könnyei peregnek.
A kórházi ágy szélén megtört arcú fiatalember ül. Nagy férfikezében elvész anyja törékeny, madárcsontú keze. Az asszony alszik, néha mintha felzokogna álmában.
– Mama! – alig hallik a suttogás. Egész lelke reszket. Régen nem látta már.
Elsodorta az élet. Hirtelen jött a szó, s jobban fájt mintha ütött volna. Hogy kinek volt igaza? Kitudja már? De mindegy is. A lényeg az, hogy most itt van és beteg. Sápadt arca belevész a hófehér korházi ágyneműbe.
– Jaj Mama! Csak egyszer szidnál össze még!
Legutóbbi módosítás: 2009.03.22. @ 18:40 :: P. Borbély Katalin
