Nagy Horváth Ilona : Évforduló

 

Évforduló jön,

egyre többször beszélek

helyetted megint…

Fogmosás közben is néha

te nézel vissza rám.

Jönni akarsz. Hát gyere!

Érted nyúlok,

ne aludj már, beszédem

van veled!

Kirángatlak sírodból,

nézz a szemem közé,

és mondd el végre,

miért volt olyan sietős?

Meg se vártad míg odaérek.

Telefon…

Lehet így búcsúzni,

hogy „nincsenek csodák, kicsim”?

Azóta tényleg nincsenek…

És tényleg kicsi vagyok…

Gyere, üljünk ide az asztalhoz

hallgatni mindenről,

ahogy szoktunk.

Keressünk tíz szót,

írjunk belőle idétlen verseket,

könnyed törölve nevess rajtam,

versért a legszebb bók,

amit valaha kaptam,

az „Istenem, de hülye vagy, fiam” –

a te szádból.

Falu…

Bementem a hullaházba.

A boncmester megesketett,

nem nyúlok semmihez.

Nem gondoltam volna…

egy tepsiben jeges tömlők és te

nejlonba csomagolva,

hajamba kapaszkodom.

Most miért nem tudok sírni?!

„Én mondtam, hogy ne tessék…”-

hallom, közelebb megyek.

„Ne tessék” – de igen!

Ez nem ismer engem.

Hiszen te mosolyogsz…

Mi akar ez lenni te öreg gyerek?!

Egy utolsó ajándék,

Hogy nyugodt legyek, nem fájt?

Mert te tudtad, hogy idejövök

és letépem ezt a rohadt

nejlont – „Ne tessék!”

De!!!

Fekete nadrág és fehér ing…

Kicsípted magad, míg felhúztad

az ünneplő ruhád,

én nem tudtam miért bőgök

kétszázötven kilométerrel odább,

csak valami fájt nagyon.

Tán hogy nincsenek csodák.

Már tudom,

te jajgattál bennem, hogy jaj kicsim,

már nem várhatlak, el kell mennem.

Aztán már nem te hívtál.

Légy erős… – már tudtam is.

És fogtam a kulcsot, ellökve minden

aggódó kezet kocsiba ültem.

Közben besötétedett.

Néha nem láttam

az utat, de házadig énekeltem a

kedvenc számaink.

Évforduló… nem fordul itt semmi,

már nincs hova hazamenni.

Egy részem föld alá került veled.

Nincsenek csodák… hiányzol,

összekoldulom innen-onnan

szereteted.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.03.14. @ 05:42 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.