Egy márciusi tüntetés

*

 

 

– Szevasz – üdvözölt Zoli. – Mi van veled, régen láttalak.

– Kösz, megvagyok. Manapság sajnos nincs sok időm, azért nem járok le a Sarokra esténként dumálni. Vagy a suli vagy a meló, és ami kevés időm marad, azt meg otthon töltöm inkább, mert semmire sincsen kedvem esténként, ha éppen szabad vagyok. Manapság mindenki teli van problémával és azt hallgatni, hogy nem megy semmi, hiába tanulok, gürizek, nem jutok egyről a kettőre; nem akarom igazán hallani.

– Igazad van! De kéne valami összefogásféle, vagy tudom is én mi.

– Hol? Itt? Zolikám, mi haverok még csak úgy–ahogy össze tudunk egymással fogni egy jó buli erejéig, de a többi? Nem megy ez. Építeni kell a szocializmust, és ha állandóan építünk, csak arra nincs időnk, hogy magunkra is gondoljunk.

– Hagyd már ezt a mindennapi kultur dumát. Gyere le este a Sarokba. Egy új társaság van ott. Többségben olyanok, mint mi, egyetemisták és fősulisok.

– Kösz a meghívást, majd lemegyek.

– Ma gyere le. Fontos volna, hogy ott legyél.

– Menjél már! Kölyök korunk óta ismerjük egymást, se te, se én nem ugrunk bele semmiféle politikai baromságba. Megették a szüleink még annó, és minket már úgy neveltek, hogy ne jártassuk a szánkat, ne politizáljunk. Arra van a párt és a kormány. Talán még emlékszel arra az esetre, amikor először szavaztunk. Apámat még most is kerülgetné a hideglelés, ha élne. Szóval odamentem a szavazóbizottság asztalához és odaadtam a flepnimet. Adtak egy borítékot meg egy cetlit, amire valami név volt írva. Azt letettem és egy köteget felmarkoltam abból a cetlihalmazból, ami az asztalukon volt, amiből nekem is adtak. Ledermedtek az elvtársak, és az egyik megkérdezte:

– Mit szeretne? Mindegyiken ugyanaz a név van.

– Választani szeretnék!

– De nagy marha voltál! Én az apád helyében akkor, ott pofoztalak volna le.

– Miért, nem logikus? Választani hívtak, nem? Én meg választani akartam.

– Szerencséd van, hogy itt szavaztál a kerületben és nem másutt, ahol nem ismernek. Simán elvihettek volna.

– Ezért?

– Te teljesen hülye vagy, vagy csak tetteted? Látszik, hogy flúgos művészek közé mentél tanulni. Azok egy része csinálhat ilyeneket. De te még nem vagy senki sem, csak egy tanparipa. Na, gyere csak le este, majd ott dumálhatunk még ezekről.

– Tudod mit? Lemegyek.

A Sarok egy kávéház volt annak az utcának a végén volt, ahol laktunk. Minden péntek este, vagy amikor csak tudtunk környékbeliek itt verődtünk össze. Aztán kezdtünk elmaradozni, mert egyre többször volt igazoltatás, amit mindenki unt. Az üzletvezető többször is kérte a kerületi főkapitányt, hogy próbáljanak ne ekkora intenzitással odalátogatni, mert itt még egy árva munkakerülőt sem csíptek meg. Hálából ráküldték a Népi Ellenőröket, akik persze találtak kirívó dolgokat, amivel lefokozhatták – mint üzletvezetőt – és kihelyezték egy városszéli csapszékbe csaposnak. Ez is egy ok volt, amiért sokan elmaradoztunk innét. De ezen a bizonyos estén elég szép számmal gyűltünk össze. A presszó hátsó részét szinte csak mi töltöttük meg. Egy műszakis srác vitte a szót, akit látásból már sokan ismertünk. ő volt a Petőfi című film egyik szereplője. Rajta is ragadt ez a név.

– Nem közönséget akarok most közületek gyűjteni, hanem azért jöttem ide megdumálni titeket, hogy március 15.–ét méltón ünnepeljük meg. Nem csak szavalni fogok, hanem beszélni is, és nem csak én, hanem mások is.

– Ugyan már, mit hőbörögsz Petőfi? A filmben játszhattál, de az életben nem fogják ezt nektek elnézni. Senki sem fogja jó szemmel nézni, hogy pofáztok jobbra–balra. Mázlitok volt, hogy a filmet nem tiltották be, csak annyit mondtak: ejnye-bejnye. Semmi szükség a felhajtásra.

– Nem felhajtást akarunk, csak újra érvényre juttatni a 12 pontot és a többi demokratikus gondolatot. Csak annyi az egész, hogy gyertek oda a Múzeum–kertbe. Nem lesz semmi balhé, hiszen nem balhét akarunk, csak lássák azt, hogy igen is sokan vagyunk, akik mást is szeretnének, nem csak ezt, ami ma van.

Oldalba löktem Zolit, és súgva mondtam neki, hogy a többiek ne halhassák.

– Mondd, ez most jóvá akarja tenni azt, amit annó a film után kritizáltak rajta? Engem nem fog behúzni a csőbe, de szerintem sokunkat nem.

– Egy fenét! Nem provokálni jött ide. Ismerem a gyereket máshonnét is. Ugyanoda járt gimibe, ahova én.

– Ez még nem jelenti azt, hogy el is higgyem, hogy amit itt zagyvál, az úgy is van. Láttam én már sok csodát. Te elmész a megemlékezésre?

– Így is, úgy is ott kéne lennem, ha másért nem, akkor azért, mert az egyetemről küldenének ki.

– Akkor meg miért jött ez ide, agitálni? Tényleg közönséget akar gyűjteni?

– Mondta, hogy nem ezért van itt. Én ott leszek mindenképp’, de szerintem nektek is kötelezővé teszik majd.

– Eddig is kivezényeltek, akárcsak április négykor, május elsején, vagy november hetedikén. Ezért nem értem ezt a kis Petőfit.

– Na, akkor majd ott találkozunk, kár is mellébeszélned, hogy nem leszel ott.

Március idusán legtöbbször hideg volt még az idő. Most sem volt másképpen. Még is valahogy másképp érezte magát mindenki, aki kijött a Múzeumkertbe. Kokárda szinte mindenkin volt és szokatlanul nagy volt a tömeg. A szokásos megnyitó beszédek után Petőfi elszavalta – hasonlóan, mint a filmben – a Nemzeti dalt, majd utána egy beszédfélét is tartott, amiben felszólított mindenkit, hogy vonuljunk át rendezetten a Petőfi szoborhoz. A tömeg szinte egy emberként követte a szónoki utasítást és rendezett sorokban kezdett a Petőfi szoborhoz vonulni. Az elég sok rendőrrel senki sem foglalkozott, hiszen pont azért voltak kirendelve, hogy biztosítsák a forgalmat és a tömeg haladását. A Petőfi szobornál már kétszer nagyobb volt a tömeg. Itt is ugyanúgy koszorúzás és beszédek hangzottak el. Zoli és pár ismerős haverom is ott volt már.

– Na, ugye, hogy itt vagy!

– Hivatalból itt kellett lennem úgy, mint sokunknak, de tényleg mintha többen lennénk most, mint általában.

– Majd most nyisd ki a füledet, mert itt lesz a nagy duma.

– Eddig semmi szokatlan nem volt.

– Na, várd ki a végét. Ja, és nem este vonulunk a fel Várba, mint régen, hanem most, közvetlenül ezután. Mondták a srácok, hogy már ez is másképpen lesz, mint eddig.

A szobornál felállított színpadon már néhányan gyülekeztek. Egy fiatal srác kezdett beszélni, és a 12 pontból kiemelt részleteket eléggé egyértelműen kezdte a mai rendszerre vonatkoztatni. Mindenki csak állt és hallgatott. Semmi bekiabálás vagy rendbontás nem történt. A tömeg lassan oszladozni kezdett az előadás végén. Kisebb, nagyobb csoportokba verődve mentek a Lánchíd irányába, aztán az Alagútnál vagy a Hunyadi úton, vagy a lépcsökön a Halászbástya felé menve a Szentháromság térre tartott.

– Nem volt semmi ugye? – kérdezte Zoli. – Ha nem is teljesen nyíltan, de benne volt azért a dumájában, hogy mi nem tetszik. Szerintem semmi kirívó nem volt ebben.

– Ki tudja? Lehet, hogy az egyetemen majd behívja a rektor raportra, rosszabb esetben ki is rúgathatja. Minek szívóskodni?

– Ugyan te egy beszarijános vagy. Ki kell már végre mondani, nem tetszik, hogy az egyetemeink direkt külföldi diákokkal vannak tele, akik nem is fizetnek ezért. Miért nem hoznak inkább fizetős diákokat ideő Vietnámi, arab vagy a fene sem tudja. A tehetséges magyar diák meg várhat arra, mikor veszik fel, hiába tett sikeres felvételit. Nincs annyira magas túljelentkezés egyik egyetemre sem, mint amennyire teletömik őket velük. És kivételezettek. Nem is nagyon vágják őket UV–ra, mint a magyar diákokat. ők ismételhetnek évet, mi meg csak miniszteri engedéllyel.

– Gondolod, hogy valakit érdekelni fog?

A Szentháromság–téren fura kép fogadott minket. A tér egy irányból volt csak megközelíthető, mert mindenütt rendőrkordont vonultattak fel. Sőt egy rendőrségi vízágyú is ott állt, bevetésre készen. Mindenkitől személyit kértek, és írták szorgalmasan a neveket, adatokat.

– Na, süssétek meg. Most más nem is hiányzott. Gyűjtik be a neveket és kaszlizzák be, akinek nem szimpatikus a képe. Nagy marhák voltunk, hogy ideáig eljöttünk. Nincs sehol sem kijárat, mindenütt ott a yard és igazoltat, meg van, akit már visznek is el.

– Gyertek utánam. Én ismerek egy utat, ahol a kijuthatunk a lépcsökhöz és onnét le a Tabánba. Mindenhova nem tehettek parasztot, mert akkor fél Budapest rendőri állománya itt kéne, hogy legyen.

Egyre jobban duzzasztották össze a népet. Aki csak tudott, próbált kijutni az embermasszából, de ez nem volt könnyű. Tudtam, hogy az egyik épület átjáróház, ahonnét ki lehet jutni az Úri utcába, és onnét aztán a Tóth Árpád sétányra. Szerencsék volt, mert ezt valóban csak én ismerhettem. A Tóth Árpád sétányon ugyanaz a kép fogadott. Rendőrök szinte mindenütt.

– Nincs mit tenni. Menjünk külön, külön. Ha lejutunk a lépcsőn, akkor már csak azon az utcán kell lerohanni a Dózsa György szoborig. Ott már van tuja, busz, amire fel lehet szállni.

Szétváltunk és mindegyikünk igyekezett úgy menni, hogy kerülje a sok rendőrt. Zoli és egy másik haverom együtt maradtak, én meg teljesen egyedül. Eljutottam a lépcsőhöz és kezdtem lassan lefelé menni. Zolit kiszúrta a rendőr a haverjával együtt. Én futásnak eredtem és ők ugyanezt tették. Még annyit láttam, hogy Zolit elkapták és az egyik rendőr–kocsihoz kísérik. Végig rohantam lefelé. Sokan tették ugyanezt. A Dózsa György téren már sokan vártak az autóbuszra. Persze, mire odaértek már tömve voltak fiatalokkal, de becsületből megálltak, és akit tudtak, felvettek. Én az MTI épülete felé szaladtam és a Naphegy utcán keresztül végre kijutottam a sőrőjéből. Többen ugyanígy tettek, de nem vettünk egymásról tudomást. Megúsztuk.

Másnap az egyetemen sokunk nem jelent meg azon egyszerű oknál fogva, hogy rendőrségi vizsgálaton voltak még. Zolit elég sokáig bent tartották, sőt sokadmagával együtt kizárták az egyetemről. Sokáig dolgozott a MOM–ban mint segédmelós, de soha nem vették vissza az egyetemre. Sikerült neki is disszidálnia, mint jópárunknak.

Évek teltek el. Jött a rendszerváltás. Sokan mentek haza látogatóba az újratemetésre és utána a rákövetkező évben március 15.–re. Megemlékeztek sokmindenről, csak éppen azokról nem, akik akkor belekerültek a rendőri kordonba és ezért kitiltották az egyetemekről. Róluk senki sem beszélt. Sok ismerős arc viszont feltőnt a szónoklók között, akik akkor is szavaltak és beszéltek. Ugyanúgy a vezetők közt voltak, mint akkor. Lehet, hogy nem is volt váltás csak átrendeződéső Ki tudja, hiszen már se én, se Zoli nem éltünk ott. Egyszer Zolival Pesten összetalálkoztam azért. Németországba ment és ott elvégezte az egyetemet. Villamos mérnök lett. Elbeszélgettünk erről–arról.

– Tudod, hogy itt semmi sem változott? – panaszolta. – Minden ugyan az, ami volt, csak másképpen hívják. Micsoda hülye idealista voltam. Amikor először beengedtek, azt hittem már minden a múlté. Alig akartak vízumot adni, pedig mint német állampolgár kértem a látogató vízumot. Nagy nehezen kaptam csak meg. Most, hogy lehet, kértem a régi aktámat, amit ugye akkor nyitottak rólam. Azt hiszed, hogy megtalálták és megnézhettem? Nem! Először azt mondták nincs meg, másodszorra kaptam egy kétoldalas levelet, hogy szabálysértés miatt volt eljárás ellenem. Ennyi és semmi több. Hogy miért zártak ki az egyetemről és miért kellett a MOM–ban segédmelósnak lennem, arról egy szó sincsen. Na, de azóta már MOM sincsen, nemhogy akta. Furcsa átalakulás volt itt.

– Zolikám, te még ma is olyan vagy, mint voltál. Próbálkoznál lázadozni dolgok ellen. Szélmalomharc ez higgyed el.

– Tudom, sajnos.

  Sok–sok évig nem halottam róla, pedig érdeklődtem, ha Pesten jártam. Megtudtam, hogy azóta csak egyszer volt Pesten, amikor az Apját temették. Az anyját utána kivitte Németországba magához, ahol a családja élt. Egyéni volt mindig és az is maradt. Azóta senki sem tud róla semmit, mint ahogy arról sem, hogy miért is zárták ki az egyetemről, és miért nem mehetett haza évekig látogatóba, hiszen a szülei ott éltek, és ő is ott született.  Magyar maradt és soha nem tagadta ezt meg. Ezt egy német újság alapján állapítottam meg, mert egy márciusi megemlékezésen lefotózták, egy hatalmas magyar trikolorral a kezében, akkor, amikor az ottani Magyar Kör a megemlékezést tartotta, és azon ő is részt vett.

23látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

10 Komment

  1. Már ne haragudj Avi.. de tisztán lehet látni kik a nemzetrombolók ebben az országban. Ami persze nem csoda, hiszen vér nélküli volt az a bizonyos “rendszerváltás”. Ne hidd, hogy viktor párti vagyok, ő és a bandája ugyanolyan hiteltelen. Én a nemzeti radikalizmusban hiszek, de abban nagyon!!

  2. Róbert! Nem ugy kell höbörögni ahogy az ellenzék kivánja. Az sem volt jobb mert csak a sját érdekei szerint irányitott. Voltak már kormányzó párt ők is tudjuk milyenek. És most kik azok aki a Gárdát, Budyíházit és társait támogatják hátulról? Ezzel csak anarchikus állapotot csinálnak és nem valódi változást

  3. Szabolcs! Köszönöm ezt a pár sort. Már csak azért is mert Szegény Szabó Ernő sok sok éven át a legnagyobb szálka volt nekik./gondolom Erdélyben is/Emlékszel még biztosan az eggyik nagy filmjére amelyben mint a Szabó csládban Gobbi Hilda oldalán játszik./Gobbi Hildát utáltam mert a rendszer kiszolgálója volt és odákat zengett róla ugyan akkor nem győzte eleget szidni Majort és társait/A Hannibál tanár urra biztosan emlékszel. Nagyon nagy port vert fel mert ugye a sok Bunkó Béla nem értette a film alapvető mondanivalóját/mert ugy könyvelték el, hogy ja kérem ez is eggyike az olyan moziknak ami a zsidók megpróbáltatásiról szól, hol ott ez csak részben igaz. /Amikor meg látták, hogy ezen kivül sok más is van benne akkor elkezdtek egymásta mutogatni, hogy hu most mit is csináljunk? Oda adták a Rádiónak, hogy ott nem látni csak hallani és azt kilehet kozmetikázni.

  4. Hézagpótló visszaemlékezés.
    Én magam ezt írtam két évvel ezelőtt a toronynak:
    , az a régi március

    Fény öntötte el az utcát. Csillogott az esőtől még nedves járda.
    Emlékeztek még a régi Köteles Sámuel utcára Marosvásárhelyen?
    Ott volt a Minoriták udvarában a menza, meg ott lakott Szabó Ernő az utca másik felén. Közbül a Színi Akadémia.
    Emlékszem, mintha ma lenne: jött velem szembe Molter Károly bácsi. Ő is ott lakott. (Pipa dohányának somkóró illatát még ma is érzem.)
    Megálltunk pár szót váltani.
    – Hogy tetszik lenni, Károly bácsi? À“ kérdeztem udvariasan, tudva, nem rég jött ki a Klinikáról.
    – Előfordulok À“ volt a lakonikus válasz.
    – Mutatnék valamit À“ bizalmaskodtam, s emeltem e kezem.
    – Nekem is van! À“ szólott, és a szemében büszke, s mégis csintalan fények szikráztak, ahogy megvillantotta kabátja hajtókája mögött a piros-fehér-zöld kokárdát.

    2007. március 15.

    Megjegyzés. Szabó Ernő, érdemes művész a ÀžSzabó családÀ Szabó bácsija 1966-ig, haláláig.
    Molter Károly erdélyi író, kritikus, az Erdélyi helikon alapító tagja (1890-1981)

Hagyj üzenetet