Mikor lépted távolodni látom,
vállamra omlik egy bénult világ.
Gondszül? bánatot érlel a távlat:
roskadva vonszolom a magamba
gy?rt elégiákat, miközben futni
akaró elhagyatottságom lázadón
követelve, maradásodért kiált.
Mint zsoltárok hitébe vésett
id?tlen ígéret, mégis hiszem
az örök valót, s mint jámbor
angyali kísértet, lelkemmel
nesztelen kísérlek – remélve,
hogy hagytál magad mögött
valami szelíd vigasztalót.
Magányba lapuló napok ölébe
bújva várlak, s hogy létezel,
csodállak! S dacára e torzított
világnak, merem kimondani:
t?led se kétség, se halál el nem
választ… mert sorsom vagy,
s én sorsod vagyok.
Az Ég szava suhan el mellettünk
olykor, s közben ránk tekint egy
szület? csodát sejtet?, kristály
pillanat. Úgy járva át a bennünk
bolyongó szivárvány-utakat,
mint a kolostorok leveg?jében
meghúzódó, csöndes áhítat.
Éjbe olvadó nappalok f?zik
gondosan feléd az id? sugár
fonalát, s én, a remény sz?k
szegletén át közelg? jöttöd
figyelve, árván várok rád,
mint tiszta fény? hajnalok
szívébe nyíló apró virág.
2009. március 04.
